Egy új történet kezdete: A hó szíve

Ahoy, Drága Olvasóim!

Egy újdonságot szeretnék nektek bejelenteni, ugyanis ma olyasmit álmodatm, amit nem hagyhattam figyelmen kívül, tehát ennek az álomnak a történetét meg szeretném írni. 

A történet nem ezen a blogon fog futni, ez csak a Zúzmaralángoké, viszont most bemásolom nektek az új sztorim előszavának a részletét, és ha van kedvetek, akkor a behegyzés alján a linkben tovvább tudjátok olvasni. ^^

Nem is húzom az időt, jöjjön is a részlet! :)

AZ ELSŐ HÓPEHELY

~ A láng, és a hó ~

Századokkal, és időkkel ezelőtt, az égen háború dúlt. Két hatalmas, egykor méltóságos teremtmény vívta egymással a végeláthatatlan küzdelmet, mintha egyetlen céljuk az lett volna, hogy elpusztítsák a másikat. Üvöltő hangjuktól megremegett a mennybolt, hatalmas szárnycsapásuktól örökösen tajtékozott a tenger. Szigetek és szárazföldek lettek semmivé, miközben végeláthatatlan tombolásuk folyt. Hatalmas testük eltakarta a Napot, és a Holdat egyaránt, így a fojtogató, szénfekete függöny vészjósló lepelként telepedett le a tomboló bolygóra. 

Az egyik óriási lény testéből szikrák hullottak, mintha ő maga lett volna az elpusztíthatatlan láng, míg ellensége körül hófehér, kristályos pontok táncoltak szűntelenül, s annak szívében örökös jég lakozott. Egymás iránti olthatatlan gyűlölet fűtötte őket, amihez a gyilkolás vérszomja is párosult. Véresre tépett húsuk alól kivillantak erős csontjaik, de a sebek ellenére úgy tűnt, egymás számára a vég sosem érkeik el. 

Ám egy nap a lángot hordozó bestia szárnyát a jeges ellensége végül kitépte a helyéről. Miközben gyűlöletes ellenfele az örvénylő, magasra felcsapó hullámok közzé zuhant, diadalomittas üvöltés rázta meg a mindenséget. Ahogy a vörös pikkelyes testet elnyelték a hullámok, a víz fölé szállt, mintha gyönyörködne a halál illúziójában. Azonban alig ért a tajtékos tenger felszíne fölé, a hullámokból az izmos, szikrázó test utolsó erejével kicsapódott, és fekete fogaival bilincsbe zárta riválisának hófehér pikkelyes torkát, majd lerántotta a habokba.

Itt folytatódik a történet...

Szereplők - Nevek I.

Sziasztok!

Most van pontosan 23:08 perc. Én pedig a történetemen agyalok lazulás képpen, meg már nagyon szeretnék eljutni a kitűzött célom felé, ami nem más, mint az, hogy véééégre kiderüljön, miért is kapta a történet a Zúzmaralángok címet. E téren elképesztően izgatott vagyok, de oda még vezet egy kissé hosszú út, mert hát csak hagyom a szereplőimet kibontakozni, nehogy megsértődjenek rám. :D 
(Ez a kép hangulatilag is aktuális, mert megint tombol itt a 2013-as hóvihar... :D)

Történet szempontjából nagyon fontosak a nevek, és eléggé fel vagyok lelkesülve, ha a Zúzmaralángok világával foglalkoznom, vagy jelen esetben mesélnek nektek róla. :D Most meg szeretném osztani veletek az eddigi nevek eredetét, vagy azt, hogy mi ihlette őket, meg milyen verzióban jelentek meg előttem legelőször. Nem fogok minden szereplőről kisregényt írni, csupán a fontosabb karakterekről írkálok nektek, hogy ne untassalak nagyon benneteket. :D

Néha meglepődök, hogy milyen hosszú utat jártak be a szereplőim, nem csak karakter fejlődés, hanem név fejlődés tekintetében is. :D

Remélem érdekesnek fogjátok tartani ezt a bejegyzést. :D 

Gwynn Mentho:

Az ő kereszneve adta magát. Általában, amikor a neveken agyalok kiválasztok egy kezdőbetűt, és arra variálgatok, aztán valahogy előbuggyant a fejemből Gwynn, ami rögvest meg is tetszett. (Aztán azon agyaltam napokig, hogy honnan a szöszből rémlik ez a név, meg amúgy is tudtam, hogy valahonnan tudat alatt inspirálódtam. :D Aztán csak eszembe jutott, hogy Alessandro Baricco: Mr. Gwyn c. műve adta hozzá az alapot. Vajon ez plágium? :O) 

Maga a név engem egy kissé hűvös, zárkózott, de határozott srác arcát hozta felém, ami teljesen illet rá.  Legalább is a kezdeti elképzelés szerint. De erről majd máskor beszélek. A lényeg, hogy ő változott de a név megmaradt. :D 
Szóval végül ennél maradtam. Aztán jött a vezetéknév, amivel sokkal töbet szöszmötöltem, mert volt pár verziója. 

~ Gwynn Memento ; Gwynn Menthol (mint valami mentolos cukorka. :D)

De valahogy egyik se volt az igazi, aztán addig csűrtem-csavartam, míg ki nem jött a Mentho, ami valahogy hangzásilag nekem nagyon bejön. :D 

Lillahnn:

Neki egészen érdekesen jött ki a neve. És amúgy dallamosságában nagyon tetszik, hangosan kimondva olyan majdnem, mintha azt mondanám, hogy illan. De mondjuk lehet csak nekem, néha eléggé furcsán asszociálok dolgokra. :'D

Először igazán egyszerű lett volna neki, azt terveztem Lillianne lesz, de mivel eleve azt akartam, hogy Gwynn becézze is, nem nagyon tűnt egyedinek, meg olyan közhelyesnek véltem ebbe a történetbe, az ő karakteréhez; bár az ilyen összetett nevek mindig is nagy szerelmeim. :3 

Mondjuk, nem hiszem, hogy lemondok a Lillianne-ról se, szóval valakire majd odapasszolom. XD

Bevillant nállam az Annwn név is, de mondjuk egy kelta mitólógiai helyszín, mint név, háát el is vetettem. (Annwn egyébként a Túlvilág színtere.) 

Szóval valahogy összeügyeskedtem az Annwn-ból és a Lilliann-ból Ahnn nevét. :D 
UPDATE: Közben eszembe jutott, hogy Lillahnn előtt még volt az a verzió is, hogy Lillanwnn, de hát mondtam magamban, hogy ez de béna, meg nagyjából ki se lehet ejteni normálisan, úgyhogy variálgattam, és így lett belőlle Lillahnn. :D

Wyrell:

Lillahnn nővérének a neve is különleges és érdekes utat járt be, és nem tagadom, a Tengen Toppa Gurren Lagann anime is picikét hozzájárult ahhoz, hogy megkapja a nevét.

Ugyanis a Tengen Toppa egyik szereplőjét Viralnak hívták, és így először Wyral lett volna, de mondom ez olyan férfias, és amúgy se akarok koppintani, milyen már az, úgyhogy inkább ihletlető forrásként használtam fel a Viralt, és valahogy így született meg belőle a Wyrell. 

Se Ahnn-nak, se Wyrell-nek nincsen vezetékneve, de szándékosan. 

Élantha:

Élantha alakja még eleinte ugyan olyan homályos volt, mint kiléte, de azt mindenképpen tudtam, hogy valami titokzatos gyógyító, mesélgetős néni lesz, de mégis valami misztikusabb névvel akartam felruházni őt is. Először Éhlian lett volna, de szerintem Élantha sokkal jobban illik rá. 

Prosperio:

Eredetileg, és azt hiszem a címtematikában is úgy van, Prosparante van feltűntetve, és igazából ennél is maradtam volna, de valahogy, amikor ő került a képbe, mindenhova Prosperiot írtam, szóval lehet még jól is jöttem ki belőle, hogy elgépeltem a nevét, mert ez megint csak jobban illik a karakterre. :DD
Ja meg ő nem árválkodik vezetéknév nélkül, Prosperio Lyne a becses neve, nem titok, csak még nem volt alkalma használni. :D

Azt hiszem ennyi érdekességet vagy érdektelenséget tudtam összeszedni névválasztás terén. A többieknél nem nagyon voltak variálások, leginkább azoknak a nevével foglalkoztam sokat, akik többször is felbukkannak. :D
Majd külön bejegyzésben még rátérek a Hat Úr nevére is, ne izguljatok, nem maradnak ki ők sem! ^^

És ha valakit kihagytam, hiányoltok, vagy tőle is akarnátok ilyen szövegelést hallani, akkor szóljatok! :D 

Addig is, legyetek jók, ha tudtok! ;)

Moro~

XIII. A magány vándorai

Ahoy!

Mielőt belevágnék a történetbe, el szeretném nektek mondani, mennyire röstellem, hogy lassan egy hónapja nem tudtam hozni nektek egy fejezetet sem, ne haragudjatok érte! Az egyetem eléggé kiveszi az energiámat, de nem is azért van a blog, hogy ezt kipanaszkodjam, meg persze semmiképpen sem akartalak cserbenhagyni benneteket! ^^
Egy kicsit rövidebb is lett, mint az eddigiek, de igyekeztem a maximumot kihozni belőle, hogy ne csak egy hanyag munkát lebegtessek fel előttetek. :D

A másik az, hogy az előző fejezetben szót ejtettem a Világlélekről, az ő történetét már kifejtettem egy kisebb szösszenetben: Az istenek bolygója címen, de persze mindenképpen igyekeztem újabb informciókkal is szolgálni, hogy ne csak az ott elhnagzottakat ismételgessem. :D 

Jó olvasást! ^^

- Világlélek – sóhajtotta mélyen Élantha. – Már időtlen idők óta nem neveztek így. – Tekintete szomorkásan fénylett, és öntudatlanul a plafon felé nézett, mintha csak a messzi égboltot keresné. Lillahnn csillogó, csodálkozó szemekkel bámulta, és megannyi kérdés kavargott a fejében, végül feltette azt, ami leginkább égette a kíváncsiságát. 

- Miért vagy itt? – Élantha eközben közelebb lépett a bugyborékoló üsthöz, majd jó mélyen beleszippantott a felfelé szálló gőzbe. Kimérten bólintott kettőt, majd arrébb hessegette a lányt, aki értetlenkedve húzta a száját, és türelmetlenül várakozott. Tanítója két rongydarabot tekert az üst fülére, majd nagy nekirugaszkodás közepette leemelte a tűzről, és a kissé penészfoltos fapadlóra tette. Előszedett két nagyobb üveget, majd merőkanállal elkezdte megtölteni őket. Ahnn türelmetlenül megköszörülte a torkát. 

- Nyughass már, te lány! – csóválta a fejét rosszallóan. – A türelmetlenség a legnagyobb ellenséged, ha gyógyászatról, ha alkímiáról van szó – nézett rá. 

- Eddig azt hittem, a Világlélek egy fenséges teremtmény, mely körbe öleli a világmindenséget, nem pedig egy vén, mogorva öregasszony – dünnyögte halkan az orra alatt. 

- A magány. Megkeserít minden lelket a földön, és azon is túl. – Egy pillanatra Élantha írisze aranyszínben pompázott, melyben milliónyi fény csillogott, mintha csak az égbolton ücsörgő csillagok lettek volna. – Öreg lettem. Vénséges. Kiveszett a fényem, az erőm. Nem vagyok már se teremtő, se ősi istenség. Halovány derengés. Ezzé lettem. Egy öregasszony, aki szinte már halandó, de a halál számára én megközelíthetetlen maradok. A magány Lillahnn, a legszörnyűbb kín, mely mindent megkeserít. Amikor még csak újszülött voltam, a szilánkos üresség fátyla mögött, az első dolog, amit megtapasztaltam, a magány volt. Aztán megjelent ő, és kitöltötte az ürességem. Élővé tett. Bár alakja torz és zilált volt, mégis volt benne valami gyönyörű – egy időre elhallgatott, és elidőzött az emlékein. 

- Névtelen volt – szólt közbe Ahnn, megszakítva Élantha merengését. 

- Névtelen? Ti itt ezen a földön így nevezitek őt? Az emberek úgy tűnik, nem igen tesznek említést az igazságról, főleg ha valamit nagyon el szeretnének titkolni – csóválta felháborodva a fejét, miközben minden szavát indulatosan ejtette ki. A lány az éles hangtól összerezzent. Mielőtt újból megannyi kérdést zúdított volna a Világlélek fejére, ő gyorsan elébe vágott. 

- Na, te lány, mivel sikerül egy tűrhető rontásűző olajt készítened, megjutalmazlak még egy történettel. Érezd magad megtisztelve! Olyan tudást fogsz tőlem kapni, melyért sokan csak áhítoznak. Akár ölnének is. Arra vagy kíváncsi, miért bízok rád egy ilyen, mondhatni sötét titkot? Nálad biztonságban lesz eme história. Rég volt már, hogy bárkinek is mesélhettem, talán már túl sok ideje vagyok egyedül… Csak jönnek ki belőlem a szavak, mint gyöngyök a sár mélyéről, esős időszakban. Vagy már túl emberi lettem, és pletykálok, mint az unatkozó vénasszonyok – legyintett, miközben lerogyott az ágyának szélére. 

Lillahnn fejében megszólalt egy vészmadár, mely arra intette, talán nem lenne szabad meghallgatnia a történetet. Olyan sejtelmei voltak, hogy azzal a tudással, amit megkaphat, egyben egy ígérettel is fog tartozni. Hiszen Élantha szívességet tett neki. Bár Világlélek volt, a földön megalkotta a saját szabályait. És ezeknek a szabályoknak mindig is engedelmeskedni kellett. Nem volt olyan jó alkudozó, mint Gwynn, és legutóbb is nagy kockázat árán tudta megkötni a saját üzletét az asszonnyal. Félt a történettől. Félt a kudarcától. 

Ám az jutott eszébe, hogy ha változtatni kell az életén, akkor talán most kell a sorsáról döntenie. Talán ez lesz az az út, ami kiszabadítja a ketrecéből, melyben még félig ott vergődött. Szíve izgatottan kezdett repkedni a mellkasában, miközben egyre jobban elnyomta a belső, figyelmeztető hangot. Hallani akarta. Tudást akart, és egy új jövőt. 

- Tudom ám, hogy ezt is valamiért cserébe akarod elmondani – ült le egy rozoga lócára, ami az ággyal szemben volt. – Nem csak azért mondanád el nekem ezt a szörnyen titkos tudást, mert sikerült egy olajt összefőznöm neked. Ez nem akkora nagy cselekedet, hogy ilyen jutalmat érdemeljek. Mi az ára? 

- No lám, Gwynn szólt belőled? – kacagott fel Élantha. - Úgy látom igen csak jó hatással vagytok egymásra. Ám ez nem a szokványos ár lesz a fizetségem a nagyszerű jóindulatomért. Nem a számodra legdrágábbat kérem – mosolygott rá sejtelmesen a lányra. 

- Akkor, mégis mit? – ráncolta össze gyanakvóan a szemét Lillahnn.

- Te magad is tudni fogod – mosolyodott el sejtelmesen a Világlélek, miközben arcára árnyékot vetett a viskóban lobogó mécses gyenge lángja. Ahnn ebben a pillanatban veszélyesebbnek gondolta a boszorkányoknál is. 

Élantha egy távoli, Ahnn számára láthatatlan pontra meredt, és úgy festett, mintha ebben a pillanatban utazna vissza térben és időben is egy elfeledett, messzi múltba. A lány eközben azon kezdett gondolkodni, miféle titok lehet ez, melyet csak kiváltságos emberek tudhatnak, és miért rejtik el a valóságot, melyet még ő maga sem ismer. Sok történetről hallott, még a Vándorok Írásain kívül is, de eggyel sem találkozott még, ami részletesebben beszélt volna Névtelenről, vagy a bűnbe esett hatodik Úrról. Túl fiatal volt még ahhoz, hogy ezeknek a súlyos titok mögé lásson, de egy valamit biztosra sejtett. Ez a világ egy misztikus derengésbe bújt meg, és ő be akart lépni a ködbe, hogy mindent megismerhessen.

- A történet igen régre nyúlik vissza. Születésem delején, amikor öntudatra ébredtem, és rájöttem, mennyire egyedül vagyok, könnyeim szétszóródtak körülöttem. Ezeket ti itt csillagoknak hívjátok. Ám hiába ragyogtak ők olyan szépen, hiába takartak be csillámló fényükkel, kínzó magányosságom nem enyhítették. Aztán megjelent előttem ő, torz, fekete, esetlenül gomolygó testként. 

- És akkor egymásba szerettetek, mert magányotokat megosztottátok egymással. Majd ebből a szerelemből megszülettek a bolygók, melyek szétszóródtak tőletek mindenfelé – sóhajtott fel elragadtatva a lány. 

- Nem csak a magányunkat osztottuk meg egymással. Lelkünk és lényünk. Egymásba olvadtunk, és odaadtuk a lelkünk egyik felét a másiknak. Hogy miért ily hevesen? Miért érezhet így két fizikai test nélküli lélek? Ha csak a fény, ha csak a sötétség vagy, egy idő után sóvárogni kezdesz a másik iránt, mert megöl az, hogy egyedül létezel. Hogy csak tisztán… Ha csak a színtiszta lényed lebeg mindenek felett, akarod azt a különös, és ismeretlen mást. Még nem tudod, mi hiányzik, de éget, mar, és olyan érzések járnak át, melyeknek fogalmával nem vagy tisztában. Nem tudtam, én mi vagyok. Míg nem találkoztam vele, nem tudtam, hogy testem csupa tisztaság, és fény. De egy erő… Egy megmagyarázhatatlan, legősibb erő, mely hatalmasabb nálunk is, a hat Úrnál is, ott mardosott belülről. Hogy önmagamból hiányzik valami. Valami más, melyet mégis olyan jól ismerek. Mert, amikor születtem, velem született ő is. Aki idegen, de mind ezek ellenére hozzám tartozik. Aztán találkoztunk, könnyeim csillagtengerén. Ő volt az én tisztátalan, sötét foltom, lényem hiányzó darabja. Egymásnak oly szörnyű tükrei voltunk, mégis vonzódtunk. Szerettünk. Átadtuk lényünk egy darabját, így eggyé lettünk. Ezekből született meg minden. Abból az erőből, abból a hiányból, melytől lelkünk sikoltott. És, hogy ki volt ő? Kit ti csak Névtelenként emlegettek? Mert nem akartok olyasvalakit tisztelni, mely az emberek legnagyobb ellenségét teremtette? Mégis él a neve, mindenhol jelen van, mindenki szájára veszi. De annak tudata nélkül, hogy mit is jelent igazából – Ahnn remegve vett hangosan egy mély levegőt, és kikerekedett szemekkel nézett a Világlélekre. – Ő volt Zhion, és nevét bolygótók viseli. Ám több volt ennél. Sokkal több, melyet az emberek fajtája el akar feledtetni, úgy ahogy az ő népét. 

- Zhion? Sehol nem írtak róla, se az ő népéről – töprengett el Lillahnn. 

- Mert a ti királyaitok szerint, ami nincs leírva, és nincs megőrizve, az sohasem létezett. Nem létezik számukra Liselotte sem, aki csak egy kikopott emlék, mely egy olyan Úr mögött létezik, aki az írások szerint átokként bocsátotta a világra az elmúlás idejét. Erre utal ködösen a Vándorok Írásainak fejezete, mely az idő előtti időkről regél. Eltorzított képek, melyek homályba vésznek a többi leírt igazság mellet, és egy hamis képet őriznek a világról – Ahnn remegő térdkalácsokkal állt fel a lócáról. Túl sok mindent tudott most meg, és olyan történetekről, melyeknek igazában rendíthetetlenül hitt. Miben higgyen mostantól? Milyen világba született? Egy olyan helyen élt, ami a Világlélek gyermeke, és ahol az életet a Hat Úr kovácsolta meg. Ahol mára csak egy isten maradt, ahol az emberek sötétebbek lettek, mint a legfélelmetesebb démonok, ahol az igazság ferde volt. Nem akarta többet a történetet hallgatni. Nem akart többet Zhionról tudni. 

- Nem. Én ezt nem akarom tovább hallani! Nem akarom! – dobbantott a lábával, és az ajtó felé igyekezett. 

- Már megint átléptél egy határt, Élantha – hallott meg egy ismerős hangot, miközben kitárta az ajtót. 

- Gwynn? – állt meg az ajtó küszöbén Lillahnn, és a meglepettségtől csodálkozva eltátotta a száját, miközben feje oldalra billent, mint aki nem hitte el, hogy a fiú ott ál az ajtó mellett, háttal a falnak támaszkodva. 

- Nahát, csak felfedted magad, te fiú! – bólintott egyet Élantha, mintha mindvégig tudta volna, hogy ott áll. 

- Dörzsölt vagy, mint mindig – mormogta Gwynn, majd Ahnn-ra nézett. – Tiszta virágpor az arcod! – vigyorgott rá, mire a lány szégyenlősen az arcát kezdte dörzsölni, amivel csak azt érte el, hogy még jobban szétmaszatolta a virágport magán. A fiú kedvesen megborzolta Ahnn vörös haját, majd fejcsóválva belépett a házba. 

- Éppen egy gyűlésről jöttem erre, egyrészt azért, mert az Öregek Tanácsa érted küldött, másrészt már egy ideje nem láttam Ahnn-t. 

- Mit akarhat tőlem az a sok vén béka? – ráncolta össze borzas szemöldökét. 

- Azt tőlük kell megtudnod, nekem nem áll jogomban elmondani – nézett Élantha szemébe Gwynn. Az asszony idegeskedés helyett csak rántott egyet a vállán. - Mellesleg, már megint egy jó bevált dajkamesét akarsz elmondani? Tudom, hogy régen is ijesztgetted a gyerekeket olyanokkal, hogy hazugságban élünk, meg nem tudjuk az igazat semmiről, de azt hittem, erről leszoktál. 

- Ez nem dajkamese. Ezt tudnia kell, ha tisztán akar látni. 

- Nyilván jó drága árat kérsz cserébe – vonta fel a fiú a szemöldökét. 

- Nem drágább, mint azok, amiket kérni szoktam – emelte fel méltóságteljesen a fejét a Világlélek. 

- Mióta vagy itt? – szakította félbe a beszélgetést Lillahnn, miközben bekukucskált a házba. Úgy nézett ki, mint aki nem szívesen akar visszamenni azok után, amiket hallott. 

- Igazából azóta, amióta elkészítetted nekem az olajam – válaszolt Gwynn helyett Élantha. – Nem igazán volt kedvem rászólni, gondoltam a javára válik, ha ő is hallja a történetet. 

- Na, ne nevettess, te ennél sokkal tudatosabban cselekszel – forgatta a szemét a fiú. Élantha pedig harsányan felkacagott. Nevetés közben hátra csapta a fejét, és hosszú haja ezüstös vízesésként hullámzott a hátán. 

- Téged aztán nem lehet az orrodnál fogva vezetni, Gwynn Mentho! Olyan vagy, mint az őseid! Igazad van, mind a kettőtöktől meg szerettem volna kérni azt a csekély szívességet, a történetemért cserébe. 

- Miből gondolod, hogy még most is hallani akarjuk? Rám nem igazán lehet hatni ilyen mesékkel, és akár te vagy a Világlélek, akár nem, itt csak egy öregasszony vagy, aki kihúzza a bajból az embereket, ha nagyon rászorulunk. Ám ahogy elnézem, Ahnn nem nagyon akarja már hallani a mesédet, szóval a te alkud itt érvényét is veszti – fordított hátat a Világléleknek. 

- Egy öregasszony vagyok, igen! – hallatszott Élantha sértett hangja Gwynn mögül. – Ám egykor olyasvalaki voltam, akit tiszteltek, és becsültek! Aki elmesélte a történeteket a legelső királyoknak, akinek hallgattak a szavára! És most mivé lettem! Egy elfeledett, letűnt szellem vagyok, ’kire csak Világlélekként emlékeznek, aki ennek a bolygónak az ősanyja. Pusztán ennyi maradtam! 

- Meséltél? – csúszott ki Gwynn száján a kérdés, és már rögtön meg is bánta, mert tudta, ezzel végleg meg kell hallgatniuk a Világlelket. Eközben Lillahnn is kíváncsian közelebb jött. Kétségbeesetten beleharapott alsó ajkába, és töprengeni kezdett. 

- Igen meséltem! Megjelentem álomként a királyok előtt és elmeséltem nekik a múltat és a jövőt. Aztán egyre kapzsibb és mohóbbak lettek, már nem hallgatták meg többé a szavamat. Kérlek benneteket, még ez egyszer utoljára hadd mondjam el azt, amit tudnotok kell! – nézett rájuk hatalmas, újra aranyszínben pompázó szemével. 

- Én tudni akarom – nyelt egy nagyon Gwynn mellett a lány. 

- Ahnn? Komolyan? – nézett rá megdöbbenve a fiú.

- Tudni akarom. Minden tudást, minden történetet – pillantott fel rá Lillahnn. – Úgy érzem, tudnom kell. Nem értem miért. De belül mindig is ez hajtott előre. Megtudni mindent, ami ezen a földön van. 

- De mégis miért? Megéri az összes tudás, akkor is, ha belül teljesen összeomolsz? 

- Igen – nézett mélyen a fiú szemébe, aki belátta, hiába kérdezné az okát, nem kapna rá választ. 

- Akkor csak vigyázz, mert én aztán nem fogom hagyni, hogy azt a sok tudást hajszolva elveszítsed az eszed – suhant át egy félmosoly Gwynn arcán. Lillahnn csodálattal tekintett rá. – Élantha, én is meghallgatom Ahnn-al együtt azt a titokzatos történetedet. Ám ha valami lehetetlenséget vársz el tőlünk, nem teszem meg, és azt se fogom hagyni, hogy vele megcsináltasd – A Világlélek horkantott egyet, mint aki nem nagyon hisz a fiú fenyegetésében. Inkább zavartalanul folytatta ott, ahol nemrég félbeszakították. 

- Zhion leszállt a földre, miután a Hat Úr befejezte a munkáját. Csodás lényekkel találkozott, és a sötétség teremtményei is lenyűgözték. Ám valamit hiányolt a földről. Egy intelligensebb fajt. Elszakadva tőlem hosszú, magányos vándorlásba kezdett, majd egy nap halovány, ködös ligetbe érve tiszta forrásból, a föld zöldellő ágaiból, a nap és a holdfény sugaraiból megteremtette saját népét, és ő vált legelső királyukká. Népének gyermekei imádták őt, és tisztelték. Ezt a helyet pedig Zhionként kezdték feljegyezni. Kezdetben esetlenek, gyengék voltak, ám hatalmas erő birtokába jutottak, ugyanis felettük az idő átsuhant, mint szél a tavak tetején. Zhion hozzám is elvezette őket, és én az álmukban megjelenve mesélni kezdtem nekik a történeteket, melyeket idővel lejegyeztek, tovább adtak, és tovább őriztek. Bölcs és tiszta teremtmények voltak. Egy idő múltán hatalmas királyságot húztak fel, és egyetlen egy országként az összes kontinens fölött uralkodtak. Zhion gyermekei nem mások voltak, mint a nemes-elfek.

*A szerző utószava: A nemes-elfekről is volt már néhány elejtett szó, minden bizonnyal ezek a rejtélyes teremtmények még vissza fognak térni történetileg, és aki kiváncsi rájuk az lesse meg -ha még nem tette- a Világépítős novellákat, a Világszilánkoknál*

XII. Élantha meséje

 

Lillahnn ma is a szokásosnál hamarabb érkezett meg a viskóhoz. Izgatottságában hangosan dübögött a szíve, és alig várta, hogy az idős asszony ismét megtanítson neki valamit. Az elmúlt négy napban nem találkozott a barátjával, így Gwynn nagyon hiányzott neki. Már alig várta, hogy elmesélhesse a fiúnak mindazt, amit tanult. Aggódott érte, mert a keselyűk nem csak Gwynn-nek énekeltek, hanem neki is. El nem tudta képzelni, miféle sötét jövő közelít feléjük. De mindez nagyon nyugtalanná tette. Újra megrohamozták azok a gondolatok, hogy a mohó tudásvágya helyett inkább Gwynnt választhatta volna. Kellett nekem beleszólnom! Gondolta sokszor magában vádaskodva. Bár roppant felháborítónak találta, hogy alku tárgya lett, Gwynn érdekében szabadságáról is szívesen lemondott volna. Sokszor hangoztatta magában, milyen önző döntést hozott, de amikor meglátta a párja arcán a megkönnyebbülést, miután Élantha hazament azon a napon, úgy gondolta, ezért a pillanatért minden önzősége megérte. Mindezek ellenére a rossz érzése nem múlt el, hogy valami rettenetes közelít feléjük. Egész lénye beleremegett a félelemtől, amikor a balsejtelmei megrohamozták. Jobbnak látta, ha erről nem beszél senkivel.

Egyrészt azért, mert nővére kifejezetten dühös volt rá, amiért kijárt Élantha otthonába. Az apja abban az egy dologban egyet értett a testvérével, hogy ha egyedül mászkál, félő, hogy újra baja esik. Lillahnn nem nagyon akart az intő szavaikkal foglalkozni, éppen belekóstolt az önállóságba, semmi kedve nem volt már az otthonában ücsörögni. Másrészt abban reménykedett mindez csak felesleges és haszontalan képzelgés. Bele se mert gondolni, mi lenne vele, ha egyszer csak elveszítené maga mellől Gwynnt. Nem is akart tovább ezen gondolkodni, így teljes erőből berontott a házba.

- Ez az ajtó az elmúlt napokban úgy szétment, amióta te közlekedsz itt, hogy lassan újat kéne készíteni – zsörtölődött a kis asztal előtt Élantha. – Bánhatnál vele egy kicsit finomabban is, te lány! – nézett felé szúrós szemekkel.

- De Élantha, egyszerűen annyira izgatott vagyok, hogy ma mit fogsz nekem tanítani!

- Ezt a lelkesedést legközelebb inkább a munkád felé közvetítsd!

- Mi lesz ma? Milyen új növényt mutatsz meg nekem? Vagy valami főzetet kell elkészítenem?

- Jaj, szegény öreg fejemnek, hogy miért egyeztem én ebbe bele! – dörzsölte meg homlokát hosszú vékony ujjaival. – Egy rontásűző olajt kell elkészítened abból a hozzávalóból, amit az Éjlidércem gyűjtött éjszaka.

- Nem lesz neki folyton elege abból, hogy mindig feladatokat adsz neki? – kíváncsiskodott Lillahnn, miközben az asztal másik végébe ült.

- Úgy tűnik, a növények mellett a világunk teremtményeiről sem tudsz túl sokat – dünnyögte Élantha. Nem volt az a tanár típus, mindig türelmetlenkedett, és ha Ahnn nem értett valamit, mérges lett rá. Ezt a lány nagyon szórakoztatónak találta, úgyhogy néha szándékosan is idegesítette. Élantha különösen erős tájszólással beszélt, aminek jellegzetessége az volt, hogy a szavak végét erősen megnyomta, és a hangsúlyát mélyre levitte. Ez a fajta beszéd mindegyik faluban erősen jelen volt, bár Lillahnn úgy tapasztalta, a fiatalabbak egyre kevésbé ejtik ki így a szavakat. Gwynn esetében ez a hangleejtés csak akkor érződött erősen, ha ideges volt.

- Az Éjlidércek a lidércek csoportjába tartoznak. Több fajtájuk is van, de ebben az országban az Éjlidércek a legelterjedtebbek. Az élteti őket, hogy minél több feladatot kapjanak – zárta rövidre a mondandóját. Ám Lillahnn ennél sokkal kíváncsibb volt. Elszántan kérdezgette az öregasszonyt, miközben összeőrölte a tálkában a keserűfüvet és a csalánt.

- Jaj, te lány! Ne kérdezgess, inkább figyelj oda, hogy rendesen összeőröld ezeket a hozzávalókat! Ha elrontod, hogy lesz belőle rontásűző olajam?

- Jobban is tudnám őrölni, ha végre válaszolnál a kérdésimre. Akkor csendben is maradok – vágott vissza Ahnn. Élantha kelletlenül felsóhajtott, majd folytatta a lidércekről szóló beszédét.

- A lidércek nemzetsége igen csak nagy. Vyne országában pedig hemzsegnek! Ott él például az Éjlidérc legközelebbi rokona. Azt a lidércet egy fekete tyúk legelső tojásból keltik ki, és ha onnan végre kikel, akkor gazdájának hű segítője és társa lesz. Nos, ez az én Éjlidércemre is igaz. Bár őt egy vörös hosszúfarkú keselyű tojásából keltettem életre. Hogy milyen nehéz volt Mélyerdőben olyat találni! Már annak is örültem, hogy élve és ép elmével keveredtem ki onnan. Ezt pedig nem sokan mondhatják el magukról – húzta ki magát büszkén. – De milyen szörnyen fárasztó volt a hónom alatt kikelteni! Na, szóval a lidércem segít engem, és oltalmaz. Ám mindig kell neki valamilyen feladatot adni, mert ha unatkozik, a gazdája ellen fordulhat. És természetesen így az ereje is egyre nagyobb lesz, meg jobban is kötődik hozzám. Ámbár, a Vyne területén élő tyúktojásból kikelt lidércek abban másak az én Éjlidércemnél, hogy azok a gazdájuk szeretőjévé válnak – pillantott sokatmondóan Lillahnn-ra. A lány arcán utálkozó fintor jelent meg. – Ha nő a gazda, férfitestet kap a lidérc, de ha az életre keltője férfi, a segítője nő alakját ölti magára. Ez persze itt nem jellemző. Férfi, vagy női test, nekem aztán édes mindegy! A lényeg, hogy hozza el nekem azokat, amiket kérek tőle. Kielégítő volt a válaszom? – hunyorgott a lányra, aki hevesen bólogatott. – Na, hadd lássam, hogy őrölted össze ezeket a növényeket – nézett bele a tálkába. Élantha elismerően hümmögött, mire Ahnn nagyon megörült.

- Majd akkor örülj, ha ezzel elűzöl egy kísértetet egy házból – lombozta le azonnal a lányt. – Na, menj a tűzhöz, és főzd össze olajjá. Ott vannak a hozzávalók is, már csak ki kell rendesen válogatnod őket.

- De hát, ezek közül nem mindegyik kell bele! – szólalt meg méltatlankodva Ahnn, miközben a tűz felett rotyogó fazék felé ment. Élantha megvetően felhorkantott.

- No, még azt akarod, hogy ki is válogassam neked? Hát így gondoltad a tanulást, te lány? – Lillahnn már kezdett ideges lenni, amiért a nő nem a saját nevén szólítja. – Kezd az alapokkal, ismerd meg a növényeket és kísérletezz. Van időd bőven! – Ahnn a száját húzogatva pillantott le a tűz előtt ácsorgó kis asztalkára. Mindenféle őrölt, és szárított növény volt rajta, némelyik fiolában pihent, mások pedig összekötözve várták a sorsukat. Olyan is akadt köztük, aminek a nevét sem tudta, és sosem látott még hozzá hasonlót sem. Leginkább arra volt mérges, hogy amennyire hatalmas ez a világ, ő mégis olyan keveset tud róla. Néhány pillanatig szemlélte az előtte felsorakoztatott növényeket, majd remegő kézzel szórt bele kétcsipetnyit a kezében pihenő őrölt csalánból és keserűfűből. Na, ez a kettő hozzávaló biztos! Szórakozott magában. Kavart néhányat a fazékban, majd a körmét a fogához kocogtatva álldogált bizonytalanul. A következő pillanatban két kezével megpaskolta az arcát párszor, és gyakorlott mozdulatokkal a növényeket egyesével az orrához emelte. Azokat, amik nem illettek egymáshoz az asztal végébe rakosgatta.

- Na, akkor találjuk fel magunkat – motyogta csípőre tett kézzel. A szaglására hagyatkozva rakosgatta bele a növényeket a többi mellé, amikor úgy vélte, hogy kész, Élantha felé nézett. Az öregasszony gyanakvóan odalépett mellé, és belenézett.

- Öntsd ki, ez használhatatlan – legyintett. Ahnn sejtette, hogy elsőre nem fog sikerülni, de mégis csalódott volt. Nem kapott semmilyen tanácsot, hogy mit rontott el, és mit kellene máshogy csinálnia. Végül úgy döntött taktikát vált, és megpróbál minden variációt. Így hátha szerencsés, és véletlenül eltalálja. Egy idő után, amikor már a negyedik sikertelen próbálkozáson volt túl, kezdte megelégelni. Eddig mindig egyszerű főzeteket kellett csinálnia. Élantha pedig hozzá sem szólt, csak szunyókált az ágyon.

- Élantha! – kiáltott fel mérgesen, mire az idős nő szinte felugrott az ágyban.

- Mi lelt téged, te lány? – kérdezte ingerülten.

- Nagyon izgalmas életed lehet, hogy naphosszat csak szunyókálsz – csóválta a fejét Lillahnn. – De ha már tanoncnak vagyok itt, nem rabszolgának, igazán mesélhetnél nekem valami érdekeset.

- No, és miből gondolod, hogy van kedvem mesélni? Majd talán az után, mikor már kész a rontásűző olaj – állt fel az ágyból és a lány mellé lépett. A fazékban megint fortyogtak a növények. Lillahnn izgatottan várta, hogy mi lesz Élantha reakciója.

- Hát a hozzávalókat eltaláltad, már csak a mennyiségen kell csiszolni – paskolta meg a lány vállát. A következő pillanatban belibbent Éjlidérc, kezében egy csomó frissen szedett virággal. Élantha elvette a kezéből őket, majd elküldte Mélyerdőbe, élő mohát szedni. A csillagtestű lény a következő pillanatban már úszott is úti célja felé. A vénasszony kirakosgatta a virágokat egy másik asztalra, és mindegyiket egyesével, spárgával megkötözve fellógatta a mestergerendára. Közben a tűz előtt tanakodó Lillahnn felé vetett egy pillantást.

- Nos, ha történetet szeretnél hallani, elmondhatom neked az egyiket – Lillahnn erre természetesen ragyogó tekintettel Élantha szemébe nézett. Az öreg gyógyító, miután felaggatta az utolsó virágszálat a gerendára, megkerülte a lányt és leült az egyik közel eső székre.

- Van egy elfeledett sziget délnyugaton, melyet csupán Kékföld hatalmas hullámai simogatják. Ezt a helyet Elfeledett Kontinensként nevezik a krónikások, de van egy másik neve is. Zhegguru. Ennek a szigetnek hegyes kiálló sziklái vannak, és örökös vihar tombol rajta. Az eső megállás nélkül zuhog, mennydörög és villámlik… Létezik egy legenda Zhion születéséről. A víz istennő és a földisten szerelméről. A földisten és a szél istennőjének az egyesüléséről. Ám ezt a világot ténylegesen a Hat Úr formálta azzá, amit most is ismerünk. Míg a Felszínteremtő Istenek megalkották a bolygónak formáját, addig a Hat Úr…

- Megalkotta az időt, mely segítségével megszülethettek a víz és a föld gyermekei, az óceánok. És a föld meg a szél gyermekeként a sivatag. Aztán pedig a sellők és a többi élőlény – folytatta elragadtatva Lillahnn.

- Viggaku, Yesul, Yelson, Urhurz, Zhegguru. Ők alkották meg az első öt pillért is. Ezek a pillérek még ma is állnak, mélyen a föld alá temetve, azokon a helyeken, amelyek a nevüket viselik. Ám hatodik pillérről nem sokan beszélnek. Bár a Vándorok Írásai is hat pillérről ír, még sincs benne említve, csak öt.

- Azt hittem azért nincs benne a hatodik, mert csak elszámolták.

- Ó, ugyan, ennél sokkal többről van szó. Sokkal többről. A Hat Úr. Mind fenséges létformák voltak. Nem tudni honnan jöttek, hogy születtek. Egyszer csak megálltak Zhion felett, és elindították az útján ezt a bolygót. Ám az egyikük megbukott. És egy olyan oszlopot hozott létre, ami örökre megbélyegezte minden élőlény sorsát. Liselotte megteremtette az első pillért, mely csontból és gyűlöletből épült. Ezt mélyen a földbe temette el. Ahogy a föld mélyére süllyedt, ez az oszlop felhasította a földisten bőrét, iszonyatos kínokat okozva neki. Vészjósló, karmokhoz emlékeztető sziklák meredeztek ki a helyén, melynek a sötét alagútrendszerének a legvégén ott áll Liselotte legszörnyűbb alkotása.

- Ez a hely… Ez… Szirtkert – emelte a gyógyítóra a tekintetét Lillahnn. Teljesen váratlanul érte ez a történet. Mindig is érezte, hogy van valahol egy sötét foltja a Vándorok Írásainak, de úgy gondolta ezt a foltot sosem lesz képes megtalálni. Megdöbbentette Élantha tudása. Ki ő, és mégis honnan tudja mindezt? Egy pillanatra teljesen meg is rémült, mert az az ördöngösség jutott eszébe, hogy maga Élantha Liselotte. Aztán persze ezt teljességgel kizártnak tartotta. Millió kérdés kezdett kivirágozni az elméjében, amint mind rá is zúdított Élantha fejére.

- De hogy jön ehhez az egészhez a történeted elején szereplő Elfeledett Kontinens? Mi van Liselotte és Zhegguru között? Miért bukott meg?

- Na, ha nem tartanál fel a kérdéseiddel, te lány, akkor haladnék is a történettel – csóválta  a fejét rosszallóan Élantha.

- Az első oszlopból gyűlölet és sötétség sugárzott. Megszülettek azok a teremtmények, melyek a napfényt kerülve, gyilkolásra szomjazva máig is a sötétségben vadásszák az áldozataikat. Eközben a többi Úr is megalkotta a saját pillérét, hogy azokkal igyekezzék elnyomni Liselotte alkotását, és annak teremtményeit.

Viggaku oszlopa homokból és félelemből állt. Yesul és Yelson testvérek voltak. Yesul a nappalból és az örömből, Yelson az éjszakából és a magányból kovácsolta meg az oszlopot. Urhurz a hegyek legmélyére rejtette a művét, mely hóból és a hűségből épült fel. Végül Zhegguru. Az ő pillére a tengerből és a bánatból állt össze. A hullámok legmélyére rejtette el, melynek csúcsán kimagasodott az a nyomorúságos, magányos sziget. Zhegguru szerette Liselotte-ot. Voltak gyermekeik, melyeket a szigetén rejtett el a megtébolyodott Liselotte elől. Az anyjuk azonban rájuk talált. Magához akarta őket hívni, hogy csatlakozzanak hozzá, és a sötétség teremtményeihez, ám a saját gyermekei ezt megtagadták tőle. Undorodtak attól a nőtől, aki előttük állt. Fejéből szarv nőtt ki, végtagjai pikkelyesek és feketék voltak. Egykor gyönyörű arcát eltorzította a szíve legmélyéről fakadó gyűlölet. Zhegguru még egyszer megjelent egykori kedvese előtt, hogy megpróbálja megmenteni, ám az eszét vesztett Liselotte meggyilkolta.

- Nem úgy volt, hogy ők test nélküli létformák? – billentette oldalra értetlenkedve a fejét Ahnn. Élantha mérgesen fújtatott egyet.

- Hogy te mindig jókor szólsz közbe! Nos, a Hat Úr minden erejét az oszlop felállításába ölte. Ahogy a hatalmas erő elkezdte elhagyni a testüket, úgy kaptak földi alakot. Létformákból nagy erejű teremtőkké váltak. De sohasem voltak halhatatlanok. Így tudott meghalni Zhegguru. Majd később így ért véget Liselotte élete is. Ugyanis apjuk haláltusáját látva gyermekeik végtelen haragra gerjedtek. Anyjuk ellen fordultak. Akkor kezdődött el a véget nem érő vihar az Elfeledett Kontinens felett. Liselotte meghalt, de még elátkozta gyermekeit. Legyenek ők is ugyan olyanok, mint ő. Szívükbe adta a sötétséget. A gyűlöletet. A másik formájukat. A gyilkolás vágyát. És az örök szenvedést. Így váltak halhatatlanná.

- A Lámiák.

- Ők voltak az első boszorkányok. Liselotte elátkozta tizenkét gyermekét. Hat az Elfeledett Kontinensen maradt. Hat elhagyta a szigetet, és lassan utat engedtek annak a sötétségnek, ami megfertőzte az elődjüket. Köztük volt az anyád is.

- Hogy micsoda?! – kerekedett el Lillahnn szeme. – Az én anyám… Őt elkapta az Inkvizítor. Elégették… Elégett… - remegett meg a hangja.

- Igen, elégett. Meghalt. Senki sem tudta róla, hogy ő Lámia. És bár sok-sok évet leélt, mégis olyan fiatal maradt. Azt hittük halhatatlan. A halálával azonban minden megvilágosodott, mint Fehrur* a napéjegyenlőségkor.

- De miről beszélsz? – markolt bele az asztal szélébe a lány. – Egy szavadat sem értem. Az anyám… igen, boszorkány volt. De ő nem…

- Nem volt Lámia? Ó, dehogynem! Az volt, bizony!

- Honnan tudod mindezt? Honnan veszed, hogy elhiszem neked? – csattant fel mérgesen.

- Liselotte elátkozta tizenkét magzatát – hangsúlyozta ki előbbi mondatának a szavait Élantha. Lillahnn agyában pedig bevillant egy régi dal. 

- Liselotte megszülte tizenhárom gyermekét. És egy, a tizenharmadik, siratja tizenkét elátkozott testvérét.

- Úgy van.

- Ezt anyám énekelte nekünk.

- Rhyda volt a tizenharmadik. Ezért tudott meghalni. Az átok nem érte őt el teljesen. Úgy gondolom, Zhegguru halála után legalább egy gyermekét meg akarta óvni az örök élet kínjaitól.  

- Ki vagy te, hogy ennyi mindent tudsz? Boszorkány? Lámia? – mérte végig gyanakvóan a széken ücsörgő asszonyt. Élantha meglehetősen harsányan felnevetett. Ahnn pedig már azt se tudta, mit gondoljon róla. Felkavarták a hallottak. Hogy lenyugtassa magát arra gondolt, anya ahhoz képest, hogy több ezer éves volt, egészen jól tartotta magát.

- Én csak egy egyszerű teremtmény vagyok, aki a kezdetektől fogva itt van, és bár beleavatkozni semmibe sem tudok, mindent látok, mindent hallok. Voltaképpen minden ezen a földön az én gyermekem – Lillahnn egy felkiáltás kíséretében mindkét kezével a rövid hajába túrt, és elképedt arckifejezéssel meredt Élantha felé.

- Te vagy a Világlélek!

(*Igen, jól látjátok, Fehrur van írva, ugyanis a Mornor naggggyon hasonlított Mordorra, pedig nem volt szándékos! xd Szóval mindenhol átneveztem Mornort és most már Fehrur lesz. :D)

Ami fellobbantotta a Zúzmaralángokat

Ahoy!

Éppen az új fejezeten gondolkodtam, amikor eltévedtek a gondolataim, és természetesen teljesen elkalandoztam. 

Először is ráéberdtem, hogy mennyire szeretem ezt a történetet, és menniyre élvezet megírni. Aztán visszagondoltam a kezdetekre. 

A kezdetek kezdetére.

Wúúú~~

És az jutott eszembe, mi lenne, ha mesélnék nektek egy kicsit az egészről. A legelső ötletről.

És ha erre látok persze igyényt, akkor tágítom a teret; felibbentem előttetek kicsit többször azt a zöld ködöt. :D

Az egésznek az ötlete egy nagyon régi, 2012-ben megszületett gagyi történetből ugrott az arcomba. Az iromány a Fényhozók címet viselte, és egy slampos fantasy volt. Nem is nagyon erőltettem iagzából. 

Annak a lényege az volt, hogy egy idegen menekül a sötét erdőn át az üldözői elől. A nő, mint kiderül, nem egyedül rohangál, hanem a kisgyermekével együtt. Aztán persze őt elrejtette az egyik város kapujában, a nőt megtalálták. Egy különleges lény volt, Fényhozó. Fogalmam sincs, milyen teremtmények voltak,  csak jól hangzott ez a megnevezés. XD 

Jött a tipikus klisé, hogy a nő meghal, a gyerek túléli és hűha! Persze a leányzó furcsa és szokatlan, és a városiak nem szeretik. Aztán rájön, hogy ő más, mint a többiek. Atya ég, micsoda fordulatok. 

Ééééés itt vége is, tovább szerencsére nem fárasztalak ezzel benneteket, mert ugyebár nincs mivel. XD

Még a nyár eleján felzuttyantam a nosztalgia vonatra és újra elolvastam ezt a történetnek sem nevezhető bigyót.

Meg egy régi írásom egy árvaházban játszódott, igazából tök jó volt hangulatilag, csak nem találom, valószínüleg véletlenül kidobhattam, mert papírra írtam régen. Na szóval, arra emlékszem, hogy sötét volt az egész. (Meg az árvaház falát takonyszínűnek írtam le, ami pecsétes volt a rádobált ételmaradványoktól. :'D) Úgyhogy a helyszínt, meg mindent újra kezdtem írni egy füzetbe, Zúzmaralángok néven. 

És akkor begyúlladt a fejemben a villanykörte. Szinte fel is robbant!

Mi lenne, ha ezt a komor hangulatot átültetném fantasy-ba?

Mi lenne, ha a Fényhozók inkább boszorkányok lennének?

És máris sokkal több potenciált láttam benne. De még nem annyit, hogy közszemlére tegyem.

Aztán egyszer csak fogtam magam, és írni kezdtem, teljesen átformálva azzá a Fényhozókban lévő menekülő jelenetet, amit már ti is olvasshattok. Gondoltam, most miért ne menekülhetne egy férfi a gyermekeivel, ismeretlen üldözők elől? Újat akartam kipróbálni ezzel a nézőponttal, és nagyon megtetszett. :D A jelen idő használata pedig úgy gondoltam még tökéletesebben tudná érzékeltetni az adott szituációt.

Ahogy haladtak az erdőn át, úgy nyílt ki előttem Zhion fantasztikus világa. Első látásra is imádtam. 

A zöld köd is teljesen magát adva jelent meg a mocsaras vidékeken. Utána meg vitt a lendület. :D 

Belegondolva, egészen érdekes utat járt be a történet, míg eljutottam idáig. De ettől még értékesebb számomra. Jó, hát egoistán hangzik, de na. :D 

XI. Az Öregek Tanácsa

A falu vénjeinek a gyűlésháza méltósággal teli, csónak alakú épület volt. A gyűlésház vastag fából kifaragott, súlyos, szegecsekkel és fémlapokkal megerősített ajtaja fölött ott lógott a falu címere. Maga a címer a nyolc éve eltűnt sáfrányos halat ábrázolta, amint táncol a hullámok fölött. A címer két oldalán örökmécsesek égtek szüntelenül. A szomszédos kocsmából mindig beszűrődtek a zajok, és a bent ücsörgő öregek arcán rosszallás helyett nosztalgikus mosoly suhant át. 

A ház belseje nem volt szobákra osztva, egy nagy tágas teremben ült a falu kilenc legöregebb, és legbölcsebb tagja. A terem közepén megrakott tűz lobogott hatalmas lángokkal, ami körött az Öregek ültek. Komor, szürke falakon kísérteties táncot lejtettek a tűznyalábok. A hideg, nyirkos fapadló örökösen penész szagot árasztott, ami mindig kíméletlenül csapta arcon az ajtón belépőket.

Gwynn hiába csavarta jobbra-balra az orrát, nem tudott a kellemetlen bűztől megszabadulni. Marta a torkát, és annyira megtöltötte az orrát a penésznek a szaga, hogy soha többé nem fog tudni semmilyen illatot érezni. Legalábbis így gondolta. Hiába igyekezett, nem tudott uralkodni magán, arcával egyfolytában csak fintorgott. Nem szeretett a gyűlésteremben lenni, az Öregek elnyomó jelenléte fullasztó volt a számára. Őszintén tisztelte az apját, amiért olyan közvetlenül és könnyedén társalgott velük.

- Rendkívül sajnálatos események történtek sorra a falunkban.

- Sajnos én sem számoltam a következményekkel – mondta meggyötört hangon Tobias Mentho.

- Senki sem számolt velük – csóválta a fejét a legidősebb Öreg. – Csúf idők járnak ránk. És az az érzésünk, a rossz még csak most közeledik felénk. A keselyűk már itt vannak.

- Egyelőre nem tehetünk semmit – szólalt meg a másik Öreg. Ráncos arcuk szinte egyforma volt, akár csak a hangjuk. Gwynn azt sem tudta melyikük beszél éppen.

- De Mortimer…

- Mortimert, és családját még nem kezeljük bűnösként – vágott a szavába az egyik vén.

- Hiszen mind tudjuk, hogy ők a felelősek! Az átok, a halálesetek, a gyilkosság – csuklott el a hangja. Gwynn nagy erőfeszítést tett, hogy ne vesszen össze az apjával. Inkább csöndben maradt, és bízott az Öregekben.

- Tobias, elvesztetted a jó ítélőképességed, felgyógyulásod alatt? Te voltál az, aki türelemre intett minket. Most pedig, hogy Avey egy utolsó kéréssel járult hozzánk a halála előtt, a tisztelete miatt nem tagadhatjuk meg az utolsó kívánságát.

- Miféle kívánság? - értetlenkedett Tobias.

- Azon az estén, amikor a falu a ház előtt skandálta, hogy égessük el őket, Avey eljött ide. Azt mondta egy üzenetet hoz nekünk. Az üzenetben pedig az állt, hogy minden élet fontos. Ha kellő bizonyíték nélkül, hirtelen felindulásból gyújtjuk fel az otthonukat, mi emberek sem leszünk különbözőek a gyilkos szörnyetegeknél. Merész szavak – pillantott az egyik Öreg Gwynnre.

- Fiam, te kérted ezt Avey-től? – nézett rá az apja. A fiú bólintott.

- Hogy lehettél ilyen felelőtlen? A falu biztonságával játszottál! – dörrent rá, mire Gwynn összerezzent. – Ezt tanítottam neked?

- Igen apám. Azt tanítottad, minden élet értékes. És ahelyett, hogy az állítólagos boszorkányok megszállottja vagy, elgondolkodhatnál arról, mégis miféle pap a vallási vezetőnk – nézett apjára mérgesen, majd a nyirkos padlóról felállt, és közelebb lépett a vénekhez.

- Mit képzelsz magadról, hogy ezt mondod Prosperio atyáról?

- Nem képzelek semmit, viszont sok mindent tudok róla – felelte indulatosan a fia, majd az Öregek felé fordult.

- Mondd hát, mit tudsz a papról? – kérdezték tőle érdeklődve. Gwynn ekkor jött rá, hogy hibázott. De még nem volt késő. Még tudta magát tartani az alkujához, miszerint hallgat Prosperio magángyújtogatásáról.

- Nem bízom a tanításában – válaszolta végül. – Ez egy megérzés.

- Ezekben az időkben nem hagyatkozhatunk pusztán a megérzéseinkre. Így csupán alaptalan vádaskodások maradnak – nézett rá a legidősebb Öreg. Gwynn megadóan lesütötte a szemét.

- Mindazon által – kezdte a másik Öreg -, a falunak nagy szüksége van rá. Mire mennének az emberek a hit nélkül?

- A mostani veszedelmes időkben kell egy olyan személy, mint az atya. Aki fényről, és megváltásról prédikál. Így van erejük a férfiaknak és nőknek újra útra kelni – adott hangot magának az egyik vén.

- A kirekesztett család felé egyelőre csillapodtak a hangok, a falu békéje ismét kezd helyre billenni. Ez – sóhajtottak fel egyenként – egy nagyon törékeny béke lesz. És mi azért vagyunk itt, hogy ezt a békét megóvjuk.

- Viszont apád, bár Vezető, és nagy tiszteletnek örvend, egyedül erre nem lesz képes.

- Szükség van valakire, aki mellette áll.

- Valakire, aki fiatal.

- Aki merész.

- Úgy gondoltuk, te, mint leendő Vezető, alkalmas vagy erre a pozícióra.

- Viszont, ha bármi ellenvetésed van ez ellen, akkor nyugodtan hangot adhatsz neki.

Gwynn mélyet sóhajtott. Számította arra, hogy ezért hívatták ide őket. Szíve leghőbb vágya volt a falu ügyeitől minél jobban eltávolodni. De már akkor belefolyt az egészbe, amikor legelőször sietett Lillahnn segítségére. És most mindent meg fog tenni azért, hogy őt és a falut is megvédje.

- Megteszem – nézett bele elszántan az előtte lobogó tűzbe. Háta mögött apja megkönnyebbült sóhaját hallotta. A következő percekben a vének a tűz elé telepedtek, és megkezdték a rövid beavatási szertartást.

A fiú felesleges procedúrának tartotta. A régebbi időkben még komoly jelentőséggel bírt a vezető helyettesének a beavatása. A kinevezése egykoron a legnagyobb bizalmi elismerést jelentette. A falu felnőtt férfi tagjai és a Vezető, az Öregekkel együtt közösen kiválasztották a közösségből azt a három legényt, akik a legtöbbet tették a faluért. Ezután a kiválasztott fiatal fiúk próbán estek át, aminek a végén újabb szavazással döntöttek arról, kibe vetik a bizalmukat. A beavatási szertartás a falu közössége előtt történt. Ezek az idők azonban elmúltak, egyre megosztóbb lett az, hogy ki is legyen a helyettes, egymással versengtek a döntéshozók is, így az Öregek úgy döntöttek a későbbi kinevezéseket ők maguk tartják meg, és ebbe a Vezető sem szólhat bele. A szertartás is ennek megfelelően átalakult, és mára csak egy fogadalmat kellett letennie az Öregek Tanácsa és a Vezető előtt a leendő helyettesnek.

- Fogadod-e, hogy tisztelettel és alázattal engedelmeskedsz a Vezetődnek?

- Fogadom – mormogta a fiú, miközben önkéntelenül is megforgatta a szemét.

- Fogadod-e, hogy minden tudásoddal és erőddel a falu lakosainak az érdekeit, és a biztonságát fogod szolgálni?

- Fogadom – nem mintha eddig nem ezt csináltam volna, gondolta magában.

- Fogadod-e, hogy a személyes érzelmeidet a háttérbe szorítva, a bűnösök felett ítéletet mondasz?

- Fogadom – bicsaklott meg a hangja, de úgy tűnt, rajta kívül senki sem vette észre.

- Én, mint az Öregek legidősebb tagja, ezennel kijelentem, hogy mától te vagy eme közösség második embere, aki a falu érdekei szerint cselekszik, és a Vezető akaratának alárendeli magát – Gwynn úgy érezte az utóbbit elég gyakran meg fogja szegni.

- Ezennel te vagy az új Tanácsadó, tisztában vagy a kötelezettségeiddel?

- Tisztában vagyok, nem kell mindent felsorolni – dünnyögte az orra alatt a mondat utolsó felét.

- Holnaptól kezdve kemény munka vár majd rád, Gwynn Mentho. – A fiú e felől igen csak kétkedett. Mégis mi lehet a kemény munka? Kiszámolni a köd páratartalmát? Szórakozott magában.

- Most mehettek – intett feléjük az egyik Öreg. Apjával kiléptek a szabadba, ahol az éjszaka nyomorúságos leple takarta be őket. Tobias Mentho elővette a táskájából a sóval tömött zacskóját és lassan útnak indultak.

- Anyád büszke lesz rá, ha megtudja – nézett fiára.

- Ezt kétlem – rázta meg fejét a fiú. – Amúgy se mennék vele sokra, hogy ha az anyám büszke rám.

- Beszélj róla tisztelettel, fiam – csóválta meg a fejét idős apja.

- Nem fogok. Ő se bánik velünk tisztelettel. Akkor én miért viselkedjek vele úgy?

- Attól még, hogy az ellenséged, annál jobban kell tisztelned! Ráadásul ő az anyád! Életet adott neked.

- Megint furcsaságokat mondasz, apám – tekintett az ég felé. Apja csak legyintett egyet, mintha azt akarná mondani, hogy ezek a mai fiatalok nem értenek semmit.

A többi utat némán tették meg. Mire hazaértek, látták, hogy Serah is otthon van. A rozoga, teljesen üres szekér magányosan álldogált a sötétben.

- Attól még, hogy Serah elvesztette önmagát, még mindig kiválóan ért az eladáshoz – jegyezte meg az apja. – Sosem jött úgy haza, hogy ne adott volna el mindent. – A fia megjegyzés nélkül bement a házba. Gondolatai Lillahnn felé kanyarodtak. Négy napja nem látta a lányt. Remélte, hogy jól van. Volt egy olyan érzése, még sokáig nem fognak találkozni.

A szobába lépve megpillantotta anyja sovány testét az ágyon. Éppen kitisztult az orra a penésztől, máris megcsapta az alkoholszag. Ahogy megérezte, rögtön sarkon fordult, és apja mellett kiviharzott a házból.

- Ma is kint alszom – közölte kurtán, majd a műhelybe ment. Csodálkozott azon, hogy Tobias hogyan tudja elviselni anyjának alkoholtól bűzlő testét. Fogott egy pokrócot és a földre terítve elnyújtózott rajta, majd elnyomta az álom.

Másnap reggel korán ébredt, és bement óvatosan a házba ennivalóért. A következő pillanatban anyjának öklendező hangja ütötte meg a fülét. Belépve a szobába látta, ahogy Serah az ágyon ülve görnyedt a vödör felé. Egyik kezét a hasára szorította. Mellette az apja ült, aki csodálkozó arckifejezéssel a fiára nézett.

- Az anyád újra terhes.

X. Keselyűk zokogása

- Nem kapod meg! – kiáltott fel megrökönyödve a fiú, miközben kezét védelmezően Ahnn elé emelte. A lányon elképesztően különös arckifejezés jelent meg. Ajkát fintorra húzta, megvetően és elszántan meredt az öreg gyógyítóra. Gwynn ezt látva még inkább meglepődött.

- Úgy, szóval azt hiszed, hogy te mindent megkaparinthatsz? – döntötte oldalra a fejét. Hangja határozottan csengett, és meglehetősen dühösen hangsúlyozta a szavakat. – Nem tetszik, hogy valami tárgynak tekintesz, öreganyó, de az még jobban feldühít, hogy csupán azért kérsz alig megfizethető árat az emberektől, hogy kiéld rajtuk a szórakozási vágyadat! – Megvetően felhorkant, és mivel Élantha teljesen megrökönyödve meredt a lányra, Ahnn Gwynn felé fordult.

- Hát ilyen reakcióra nem számítottam – motyogta a hajába túrva Gwynn. – De ezzel valószínűleg még nagyobb slamasztikába kevertél, mert…

- Menj ki! – vágott a szavába határozottan Lillahnn.

- Tessék? – tátotta el csodálkozva a száját a fiú. – Miért?

- Csak menj ki! Van némi tárgyalnivalóm ezzel a nőszeméllyel – morgolódott a lány, miközben kituszkolta az ajtón a barátját. – Kérlek! – nézett rá nagy szemekkel, és mielőtt még Gwynn bármit is reagálhatott volna, becsukódott előtte az ajtó. Néhány pillanatig még pislogás nélkül meredt a bejáratra, majd kelletlenül felsóhajtott. Azt gondolta, bár tudná, mégis miféle őrültséget forgat a fejében Ahnn. Végül megfordult és odébb sétált a háztól.

Haloványzöld köd gomolygott a vizek tetején. A partról nézve úgy tűnt, mintha a tó felszíne zölden füstölögne. A fiú megállt a sáros part szélén és belebámult a messzeségbe. Szíve a torkában dobogott. Nem tudta elképzelni, mégis mit akar a lány a vénasszonytól, és még inkább aggódott a magára maradt apja miatt. Elvesztegetett időnek érezte azt, hogy egyáltalán eljött a gyógyítóhoz. A ködből kísérteties csobbanások szűrődtek ki, és néha egy-egy különös lény halálsikolya harsant fel a fojtogató csöndben. Szárnycsapásra lett figyelmes, és ösztönösen, reszkető kezekkel előhúzta az íját. Az egyik kiszáradt fa tetejére egy hosszúfarkú mocsári keselyű telepedett le. A fiú kérdőn nézett az állatra. Hamuszürke tollazata csapzott volt, mintha valami nála hatalmasabb teremtmény üldözte volna.

A mocsári keselyűk a halál hírnökei voltak, a megjelenésüket rossz ómennek vélték az Ezer Tó Földjén. Ritkán mutatkoztak meg a falukban, de ha láttak egyet, bizony valami szörnyű katasztrófának a kezdetét jelezte. Általában Mélyerdő misztikus fái között húzták meg magukat. A fiú kivételesen ebben az egy babonában mélységesen hitt. Testvérei halálakor is a közelben repkedett egy-egy madár. Évekkel ezelőtt, amikor egy boszorkány telepedett le Shrin közelében, és mielőtt kitört volna az éhínség, az öregek úgy mondogatták, hogy az egyik napon ötnél több keselyű körözött a falu fölött.

A madár hirtelen a fiúra szegezte vöröses tekintetét. Gwynn összerezzent, és hátrált pár lépést. Hiába akart, nem tudott szabadulni az égő, vörös szempártól. A keselyű hosszú ideig csak bámult rá, majd kitátotta fekete csőrét, hosszú nyakát az ég felé nyújtotta, és fülsiketítően hangos siratóénekbe kezdett. A fiú a fülére tapasztotta a kezét, de a madár éneke mintha csak az elméjében szólalt volna meg. Amint abbahagyta az állat a furcsa dalát, ismét a fiú szemébe bámult, majd nem sokkal később kitárta hatalmas szárnyait. Nehezen elrugaszkodott a fától. Hosszú farktollai megsúrolták az ágat, amin ült. Majd közvetlenül a fiú mellé ereszkedve suhant el a messzeségbe.

Gwynn reszketve guggolt le a földre. Megszólalt előtte a hosszúfarkú keselyű. Nagyon jól tudta, hogy ez azt jelenti, valaki meg fog halni körülötte, hamarosan. Arcát a térdébe temette, és őszintén remélte, hogy nem az apja halálhírét kapta meg. Nem tudott úrrá lenni a remegésén percekkel később sem. Már fogalma sem volt róla, mégis mióta vár Lillahnnra. Lassan feltápászkodott, és egy pillantást vetett a viskóra. Úgy érezte nem vesztegethet itt még több időt, miközben egyre jobban nőtt az aggodalma az apja iránt. Képtelen volt tovább várakozni, így zaklatottan hazafelé vette az irányt.

Gyorsan hazaért, és aggódva rontott be az apjához. A férfi aprónak és törékenynek látszódott. Hosszú sötét haja zsírosan terült szét a feje körül. Hamuszürke volt, szemeit lila karikák keretezték, ajkai repedezettek és véresek voltak. Égető láz kínozta belülről. Gwynn hiába próbálta nedves kendőkkel törülgetni apjának forró végtagjait, úgy tűnt, a próbálkozása hasztalan. Keserves hangon szuszogott, és néha felnyögött. A fiú lassan kezdte azt hinni, Ahnn csak húzza az öreg gyógyítónál az időt. Mérges volt rá. Ha hagyta volna szóhoz jutni, és nem tuszkolta volna ki a kulipintyóból, biztos, hogy kitalált volna valami jobb megoldást. Ököllel az ágyra csapott. Úgy érezte, minden lehetősége el lett szalasztva.

- Ejj, micsoda szörnyű rontás ez! – hangzott fel váratlanul mögötte egy éles hang. A fiú ijedtében felugrott az ágy széléről.

- Élantha?

- Igen, úgy hívnak. Most pedig – tuszkolta arrébb Gwynnt az ágytól – jobb lenne, ha odébb állnál. Micsoda rontás ez! – ismételte meg az előbbi mondatát. Az ágy széléhez tette a kezén pihenő, meglehetősen nagy gyógynövényes kosarát.

- Ezek szerint akkor – motyogta Gwynn, de nehezen találta meg a szavakat.

- Igen, igen, meg van kötve az alku. A lidércemet most küldtem el ahhoz a szentségtörő paphoz. Én pedig munkához is látok – bólogatott hevesen Élantha, majd nagy lendülettel feltűrte rongyos ruhájának az ujját vézna karjain. Megvakargatta vastag, fekete szőrszálakkal keretezett állát, majd az ácsorgó fiú felé fordult.

- Vetkőztesd le az apádat, mindenhol be kell kennem a balzsamommal. Igazán hatásos, még az ördögöt is kiűzi a bőröd alól! De úgy tűnik, nem csak a testét átkozták meg, hanem a lelkét is. Igazán érdekes egy eset. Mintha az, aki a rontást rászórta, bár alaposan elbánt vele, mégsem akarta volna megölni.

- Nem akarta megölni? – kérdezte összeráncolt szemöldökkel a fiú, kezében apjának ruháival.

- Nem bizony, mit gondolsz, kibírta volna eddig? Dehogy is! Azokat a rongyokat pedig menj ki és égesd el! A tűz elűz mindent, ami gonosz. De ugyebár az apádat csak nem gyújthatom fel – csóválta a fejét, miközben kifelé hessegette Gwynnt. A fiú morgolódva kiment. Idegesítette, hogy mindenhonnan elküldték.

Hátrament a ház mögötti kemencéhez. A környéken minden ház mögött volt egy olyan kemence, amint szinte csak akkor használtak, ha valami bűnös dolgot akartak elégetni benne. A fiú egészen ideáig nem is gondolta volna, hogy valaha be fogja gyújtani ezt az ócskaságot. Ahogy megrakta tüzelővel, azon gondolkodott, mégis hol lehet Ahnn. Nem látta sehol, és aggódni kezdett érte. Miközben behajította a ruhadarabokat a lángok közzé, a ház tetejére zokogó hangon leszállt egy keselyű. Gwynn mindent elkövetett, hogy figyelmen kívül hagyja a madarat. Miközben visszafelé sétált, megpillantotta a bejárat sáros falának támaszkodva a lányt.

- Ahnn! – szaladt felé megkönnyebbülve. Ám megkönnyebbülése másba csapott át, amikor a közelébe ért. – Hova lett a hajad? – kérdezte döbbenten. Lillahnn csodaszép, vörös hajzuhataga eltűnt. Helyette a fején haja torzonborz módon állt össze-vissza. Szinte ugyanolyan rövid volt, mint a fiúnak. Ahnn lesütötte a szemét és az ajkát harapdálta.

- Hát, ezt nem mondhatom el. De a lényeg, hogy az alku meg lett kötve – nézett végül Gwynn szemébe. Ő szorosan megához ölelte Ahnnt.

- Szóval akkor most te… Őhozzá tartozol?

- Igen – sóhajtott, majd felemelte a fejét és sziporkázó mosollyal a fiú barna szemébe nézett. – A tanítványa lettem – mondta büszkén. – Megkapott engem, bár nem úgy, ahogy akarta. Beszéltem vele, és végül beleegyezett abba, hogy a tanítványa legyek. Így mégsem leszek az ő tulajdona. Továbbra is szabad ember vagyok, már amennyire egy tanítvány szabad lehet. Azért remélem, még tudok veled is sok időt eltölteni. De mégis jobb így, hiszen nem lopom a napot állandóan, hanem még tanulok is! – ecsetelte lelkesen.

- Ezt mégis hogyan sikerült elérned? – kérdezte csodálkozva.

- Mondtam, ez titok – sütötte le a szemét Ahnn.

- Hát – borzolta meg Gwynn elgondolkodva a vörös haját -, hiányozni fog a látvány. De persze – fogta két keze közzé a lány arcát – ez nem jelenti azt, hogy így ne tetszenél.

Ahnn a szavak hatására elpirult. Gwynn épp megcsókolta volna, amikor kivágódott az ajtó és szélvész módjára viharzott elő a házból Élantha.

- Az apád újra a régi egészségének örvend, nem kell hálálkodnod, elvégre a nagyszerű Élantha látta el! Bár javasoltam neki, hogy egy ideig ne menjen ki halászni, de úgyis, amint talpra áll, már menni is fog a csónakjához – legyintett, miközben az ég felé pillantott. – Te lány, akkor ahogy megállapodtunk, holnap hajnalban már várlak! – intett Lillahnn felé, majd nagy léptekkel távozott. A falusiak, akik meglátták, hajlongva köszöntötték, tisztes távolságból. A szomszédban élő családfő átköszönt Gwynn-nek. Néhány percig szóba elegyedett vele, mert meghallotta Élantha beszédét. Mielőtt észrevette volna a fiú mellett ácsorgó leányt, Lillahnn gyorsan elbújt a fal mellé pakolt ládák mögé.

- Nagy öröm ám, hogy az édesapád felgyógyult. Mégiscsak megkönnyebbülés a falusiak számára, hogy köreinkben maradt a Vezető. Nagy szükségünk van rá most, hogy egy boszorkánytanya van a közelünkben. Szerencsére a törvényeink megvédenek bennünket tőlük. Jobb lenne vigyáznod neked is azokkal a nőszemélyekkel. A boszorkányok nem csak az erejük miatt félelmetesek, hanem azért is, mert fehérnépek! Veszélyesebb párosítást aligha lehetne elképzelni! – csóválta a fejét, miközben Gwynn biztosította a szomszédját, hogy vigyázni fog magára. – Jut eszembe, sajnálattal hallottam, hogy Avey traguikus körülmények között hunyt el. Az Öregek várnak apád felépülésére, hogy kiválasszák az új helyettesét. Sokunk szerint, hogy a többiek véleményét tolmácsoljam, az lenne a legjobb, ha te Gwynn, elvállalnád.

- Köszönöm a bizalmat, nagyra értékelem – mosolygott a fiú hűvösen. – De a döntés nem az én kezemben van.

- Nos, igen, de ahogy mondtam, te nagyszerű helyettes lennél – fejezte be a mondandóját, majd köszönésképpen Gwynn felé intett és bevonult a házba. A fiú visszafordult Ahnn felé.

- Azt hiszem, a megítélésünk sosem fog megváltozni – mondta letörten.

- Igazad lehet – ropogtatta ki a zsibbadt vállait Gwynn és a lány felé hajolt. – De én attól függetlenül ugyan úgy fogok érezni irántad – mosolygott rá, és megcsókolta. Együttlétüket apjának gyenge hangja törte meg.

- Ott vagy, fiam?

- Máris megyek, apám! – kiabált vissza. Lillahnn elhúzódott tőle, és lement a lépcsőn.

- Én nem mehetek be a házba – mondta. – Nincs helyem ott – nézett a fiúra.

- Ezt hogy érted? Apámnak meg kellene ismernie téged. Tudnia kell, hogy te nem vagy…

- Nem mehetek a házadba. Most pedig mennem kell. Várnak otthon. – Gwynn nem volt ettől boldog, de belátta, hogy feleslegesen győzködné.

- Vigyázz magadra – mosolygott rá.

- Te is – nézett az ég felé Lillahnn. Gwynn követte a tekintetét. Két mocsári keselyű körözött az égen. – Neked énekelnek. De remélem nem téged siratnak. – Még egyszer a fiú szemébe nézett, majd sietve elszaladt.

Gwynn hosszasan nézte magasan a házuk felett köröző keselyűket. Nagy megkönnyebbülésére egy idő múlva elrepültek. Besietett az apjához.

A férfi takarókba bugyolálva kissé piros, beesett arccal ült az ágyon, hátát felpóckolt párnáknak támasztotta. Ahogy fia belépett a szobába, rögtön az elmúlt napokról faggatta. Gwynn igyekezett mindenről beszámolni, bár Prosperio támadását és az alkui egy részét elhallgatta előle.

- Avey halála… szörnyű tragédia. Nem tudom, az atya miért döntött úgy, hogy kiköti a szégyenfához. Nem tudom elhinni, hogy valaki meggyilkolta. Mindez azért, mert a boszorkánycsaládért próbált kiállni. Annak, aki rontást hozott rám, és aki megölte Kyle-t meg az apját, biztos köze van hozzájuk. Már, úgy hiszem, nem állhatok a család és a falu közzé többet.

- Apám! – kezdte Gwynn, de idős apja megcsóválta a fejét.

- Ez az egész azért alakult így, mert te túlságosan is védted őket. Mondtam, nem? Ne vegyél róluk tudomást! És te mégis összebarátkoztál azzal a gyerekkel!

- Csak nem szabhatod meg nekem, hogy kikkel barátkozzak. Ő nagyon fontos nekem!

- Neked lehet, hogy fontos. De vajon te fontos vagy-e neki?

- Apám…

- Nem akarok erről a Lillahnnról és a családjáról többet hallani! Annyi fájdalmat okoztak nekünk! A falunknak! Megmondtam neked világosan. Addig van jó dolguk nekik is és nekünk is, míg figyelmen kívül hagyjuk a másikat! Mi van, ha a te imádott Lillahnnod átkozott meg engem? Erre nem is gondoltál?

- Tudom, hogy nem ő volt. Nem boszorkány.

- Szóval csak a testvére az? - pillanatnyi habozás után határozottan válaszolt.

- Ő sem boszorkány – nézett farkasszemet az apjával.

- Még ezt át kell gondolnom – törte meg a csendet az idősebbik Mentho.

- Mégis mit kell átgondolnod?

- Azt, hogy továbbra is engedem-e, hogy itt éljenek. Többet ma nem akarok erről hallani – emelte fel a kezét. Gwynn idegesen magára hagyta az apját. 

Kint szemerkélt az eső. Úgy érezte, akárhogy is próbálkozott azzal, hogy a falu békén hagyja Lillahnnt és a családját, csak még többet ártott nekik. Teljesen reményveszettnek érezte magát, és mérges volt, amiért végül minden ilyen szerencsétlenül alakult. Nem akart belegondolni abba, milyen lenne Ahnn nélkül. Őszintén remélte, hogy sikerül jobb belátásra bírnia apját. Végül azon kezdett gondolkodni, lehet el kellene vállalni azt, hogy a Vezető helyettese legyen. Így talán apja is elégedett lenne, és jobban tudna vigyázni Ahnnra. Ahogy gondolataiba mélyedve ült a tornácon, nem hallotta meg a falu határában síró keselyűk énekét.