XI. Az Öregek Tanácsa

A falu vénjeinek a gyűlésháza méltósággal teli, csónak alakú épület volt. A gyűlésház vastag fából kifaragott, súlyos, szegecsekkel és fémlapokkal megerősített ajtaja fölött ott lógott a falu címere. Maga a címer a nyolc éve eltűnt sáfrányos halat ábrázolta, amint táncol a hullámok fölött. A címer két oldalán örökmécsesek égtek szüntelenül. A szomszédos kocsmából mindig beszűrődtek a zajok, és a bent ücsörgő öregek arcán rosszallás helyett nosztalgikus mosoly suhant át. 

A ház belseje nem volt szobákra osztva, egy nagy tágas teremben ült a falu kilenc legöregebb, és legbölcsebb tagja. A terem közepén megrakott tűz lobogott hatalmas lángokkal, ami körött az Öregek ültek. Komor, szürke falakon kísérteties táncot lejtettek a tűznyalábok. A hideg, nyirkos fapadló örökösen penész szagot árasztott, ami mindig kíméletlenül csapta arcon az ajtón belépőket.

Gwynn hiába csavarta jobbra-balra az orrát, nem tudott a kellemetlen bűztől megszabadulni. Marta a torkát, és annyira megtöltötte az orrát a penésznek a szaga, hogy soha többé nem fog tudni semmilyen illatot érezni. Legalábbis így gondolta. Hiába igyekezett, nem tudott uralkodni magán, arcával egyfolytában csak fintorgott. Nem szeretett a gyűlésteremben lenni, az Öregek elnyomó jelenléte fullasztó volt a számára. Őszintén tisztelte az apját, amiért olyan közvetlenül és könnyedén társalgott velük.

- Rendkívül sajnálatos események történtek sorra a falunkban.

- Sajnos én sem számoltam a következményekkel – mondta meggyötört hangon Tobias Mentho.

- Senki sem számolt velük – csóválta a fejét a legidősebb Öreg. – Csúf idők járnak ránk. És az az érzésünk, a rossz még csak most közeledik felénk. A keselyűk már itt vannak.

- Egyelőre nem tehetünk semmit – szólalt meg a másik Öreg. Ráncos arcuk szinte egyforma volt, akár csak a hangjuk. Gwynn azt sem tudta melyikük beszél éppen.

- De Mortimer…

- Mortimert, és családját még nem kezeljük bűnösként – vágott a szavába az egyik vén.

- Hiszen mind tudjuk, hogy ők a felelősek! Az átok, a halálesetek, a gyilkosság – csuklott el a hangja. Gwynn nagy erőfeszítést tett, hogy ne vesszen össze az apjával. Inkább csöndben maradt, és bízott az Öregekben.

- Tobias, elvesztetted a jó ítélőképességed, felgyógyulásod alatt? Te voltál az, aki türelemre intett minket. Most pedig, hogy Avey egy utolsó kéréssel járult hozzánk a halála előtt, a tisztelete miatt nem tagadhatjuk meg az utolsó kívánságát.

- Miféle kívánság? - értetlenkedett Tobias.

- Azon az estén, amikor a falu a ház előtt skandálta, hogy égessük el őket, Avey eljött ide. Azt mondta egy üzenetet hoz nekünk. Az üzenetben pedig az állt, hogy minden élet fontos. Ha kellő bizonyíték nélkül, hirtelen felindulásból gyújtjuk fel az otthonukat, mi emberek sem leszünk különbözőek a gyilkos szörnyetegeknél. Merész szavak – pillantott az egyik Öreg Gwynnre.

- Fiam, te kérted ezt Avey-től? – nézett rá az apja. A fiú bólintott.

- Hogy lehettél ilyen felelőtlen? A falu biztonságával játszottál! – dörrent rá, mire Gwynn összerezzent. – Ezt tanítottam neked?

- Igen apám. Azt tanítottad, minden élet értékes. És ahelyett, hogy az állítólagos boszorkányok megszállottja vagy, elgondolkodhatnál arról, mégis miféle pap a vallási vezetőnk – nézett apjára mérgesen, majd a nyirkos padlóról felállt, és közelebb lépett a vénekhez.

- Mit képzelsz magadról, hogy ezt mondod Prosperio atyáról?

- Nem képzelek semmit, viszont sok mindent tudok róla – felelte indulatosan a fia, majd az Öregek felé fordult.

- Mondd hát, mit tudsz a papról? – kérdezték tőle érdeklődve. Gwynn ekkor jött rá, hogy hibázott. De még nem volt késő. Még tudta magát tartani az alkujához, miszerint hallgat Prosperio magángyújtogatásáról.

- Nem bízom a tanításában – válaszolta végül. – Ez egy megérzés.

- Ezekben az időkben nem hagyatkozhatunk pusztán a megérzéseinkre. Így csupán alaptalan vádaskodások maradnak – nézett rá a legidősebb Öreg. Gwynn megadóan lesütötte a szemét.

- Mindazon által – kezdte a másik Öreg -, a falunak nagy szüksége van rá. Mire mennének az emberek a hit nélkül?

- A mostani veszedelmes időkben kell egy olyan személy, mint az atya. Aki fényről, és megváltásról prédikál. Így van erejük a férfiaknak és nőknek újra útra kelni – adott hangot magának az egyik vén.

- A kirekesztett család felé egyelőre csillapodtak a hangok, a falu békéje ismét kezd helyre billenni. Ez – sóhajtottak fel egyenként – egy nagyon törékeny béke lesz. És mi azért vagyunk itt, hogy ezt a békét megóvjuk.

- Viszont apád, bár Vezető, és nagy tiszteletnek örvend, egyedül erre nem lesz képes.

- Szükség van valakire, aki mellette áll.

- Valakire, aki fiatal.

- Aki merész.

- Úgy gondoltuk, te, mint leendő Vezető, alkalmas vagy erre a pozícióra.

- Viszont, ha bármi ellenvetésed van ez ellen, akkor nyugodtan hangot adhatsz neki.

Gwynn mélyet sóhajtott. Számította arra, hogy ezért hívatták ide őket. Szíve leghőbb vágya volt a falu ügyeitől minél jobban eltávolodni. De már akkor belefolyt az egészbe, amikor legelőször sietett Lillahnn segítségére. És most mindent meg fog tenni azért, hogy őt és a falut is megvédje.

- Megteszem – nézett bele elszántan az előtte lobogó tűzbe. Háta mögött apja megkönnyebbült sóhaját hallotta. A következő percekben a vének a tűz elé telepedtek, és megkezdték a rövid beavatási szertartást.

A fiú felesleges procedúrának tartotta. A régebbi időkben még komoly jelentőséggel bírt a vezető helyettesének a beavatása. A kinevezése egykoron a legnagyobb bizalmi elismerést jelentette. A falu felnőtt férfi tagjai és a Vezető, az Öregekkel együtt közösen kiválasztották a közösségből azt a három legényt, akik a legtöbbet tették a faluért. Ezután a kiválasztott fiatal fiúk próbán estek át, aminek a végén újabb szavazással döntöttek arról, kibe vetik a bizalmukat. A beavatási szertartás a falu közössége előtt történt. Ezek az idők azonban elmúltak, egyre megosztóbb lett az, hogy ki is legyen a helyettes, egymással versengtek a döntéshozók is, így az Öregek úgy döntöttek a későbbi kinevezéseket ők maguk tartják meg, és ebbe a Vezető sem szólhat bele. A szertartás is ennek megfelelően átalakult, és mára csak egy fogadalmat kellett letennie az Öregek Tanácsa és a Vezető előtt a leendő helyettesnek.

- Fogadod-e, hogy tisztelettel és alázattal engedelmeskedsz a Vezetődnek?

- Fogadom – mormogta a fiú, miközben önkéntelenül is megforgatta a szemét.

- Fogadod-e, hogy minden tudásoddal és erőddel a falu lakosainak az érdekeit, és a biztonságát fogod szolgálni?

- Fogadom – nem mintha eddig nem ezt csináltam volna, gondolta magában.

- Fogadod-e, hogy a személyes érzelmeidet a háttérbe szorítva, a bűnösök felett ítéletet mondasz?

- Fogadom – bicsaklott meg a hangja, de úgy tűnt, rajta kívül senki sem vette észre.

- Én, mint az Öregek legidősebb tagja, ezennel kijelentem, hogy mától te vagy eme közösség második embere, aki a falu érdekei szerint cselekszik, és a Vezető akaratának alárendeli magát – Gwynn úgy érezte az utóbbit elég gyakran meg fogja szegni.

- Ezennel te vagy az új Tanácsadó, tisztában vagy a kötelezettségeiddel?

- Tisztában vagyok, nem kell mindent felsorolni – dünnyögte az orra alatt a mondat utolsó felét.

- Holnaptól kezdve kemény munka vár majd rád, Gwynn Mentho. – A fiú e felől igen csak kétkedett. Mégis mi lehet a kemény munka? Kiszámolni a köd páratartalmát? Szórakozott magában.

- Most mehettek – intett feléjük az egyik Öreg. Apjával kiléptek a szabadba, ahol az éjszaka nyomorúságos leple takarta be őket. Tobias Mentho elővette a táskájából a sóval tömött zacskóját és lassan útnak indultak.

- Anyád büszke lesz rá, ha megtudja – nézett fiára.

- Ezt kétlem – rázta meg fejét a fiú. – Amúgy se mennék vele sokra, hogy ha az anyám büszke rám.

- Beszélj róla tisztelettel, fiam – csóválta meg a fejét idős apja.

- Nem fogok. Ő se bánik velünk tisztelettel. Akkor én miért viselkedjek vele úgy?

- Attól még, hogy az ellenséged, annál jobban kell tisztelned! Ráadásul ő az anyád! Életet adott neked.

- Megint furcsaságokat mondasz, apám – tekintett az ég felé. Apja csak legyintett egyet, mintha azt akarná mondani, hogy ezek a mai fiatalok nem értenek semmit.

A többi utat némán tették meg. Mire hazaértek, látták, hogy Serah is otthon van. A rozoga, teljesen üres szekér magányosan álldogált a sötétben.

- Attól még, hogy Serah elvesztette önmagát, még mindig kiválóan ért az eladáshoz – jegyezte meg az apja. – Sosem jött úgy haza, hogy ne adott volna el mindent. – A fia megjegyzés nélkül bement a házba. Gondolatai Lillahnn felé kanyarodtak. Négy napja nem látta a lányt. Remélte, hogy jól van. Volt egy olyan érzése, még sokáig nem fognak találkozni.

A szobába lépve megpillantotta anyja sovány testét az ágyon. Éppen kitisztult az orra a penésztől, máris megcsapta az alkoholszag. Ahogy megérezte, rögtön sarkon fordult, és apja mellett kiviharzott a házból.

- Ma is kint alszom – közölte kurtán, majd a műhelybe ment. Csodálkozott azon, hogy Tobias hogyan tudja elviselni anyjának alkoholtól bűzlő testét. Fogott egy pokrócot és a földre terítve elnyújtózott rajta, majd elnyomta az álom.

Másnap reggel korán ébredt, és bement óvatosan a házba ennivalóért. A következő pillanatban anyjának öklendező hangja ütötte meg a fülét. Belépve a szobába látta, ahogy Serah az ágyon ülve görnyedt a vödör felé. Egyik kezét a hasára szorította. Mellette az apja ült, aki csodálkozó arckifejezéssel a fiára nézett.

- Az anyád újra terhes.