Gwynn hanyagul
gyakorolt az istállók melletti szalmakupac közelében kialakított céltábláján.
Egyre csak azon törte a fejét, miért nézett ki úgy, mintha ölni akart volna.
- Az a lány nagyon
szerethet drámai lenni – motyogta az orra alatt, amikor kilőtte az utolsó
vesszőt a tegezből, mely a levegőt áthasítva néhány centire a cél közepétől
állt bele a szalmakupacra eszkábált fatáblába. A karámban hangosan rágcsálták
az ennivalójukat a szamarak, néhány ló és öszvér társaságában. A kis falunak csupán
tizenegy, kocsi mögé fogható jószág állt rendelkezésére. A maradék vagy túl
öreg, vagy túl fiatal volt. Kacsák, libák és mocsári galambok zajongtak az
elkerített tavukban. Más állatot nem tudtak tartani a körülmények miatt, de így
is hiány volt belőlük. Az éjszaka szinte mindig eltűnt közülük valaki. A
mocsári galamb alapból kövér húsa vonzotta a kint ólálkodó ködkoboldokat. Ezek
a lények szinte ellepték az Ezer Tó Földjét napnyugta után, és bár az emberekre
ártalmatlanok voltak, sőt kifejezetten féltek tőlük, a mocsári galamb
ínycsiklandozó húsa becsalta őket a közösségekbe, és alaposan megritkították az
állományt, mivel a galambok, nagy szerencsétlenségükre, nem tudtak repülni. Nem
tehettek mást, mint gurgulázó hangokat hallatva, rövid, csámpás lábaikon
rohangáltak fel-alá a sáros talajon, de a koboldok gyorsabbak és ügyesebbek
voltak náluk. Számos bosszúsága származott ebből a lakosoknak, és mindenféle
koboldcsapdát állítottak fel a galambok óla körül. Ám a koboldok rendkívül
okosak, és mindig egy lépéssel az emberek előtt járnak. Zöldesfehér, füstszerű,
már-már áttűnő testük miatt szinte észrevehetetlenek voltak, hosszú, izmos
kezüket a földön húzták, és akkora markuk volt, hogy három-négy mocsári galamb
is elfért kezeikben. Szemük mélyen az arcukban ült, és apróak, szinte vakok
voltak, de ezért nagy, érzékeny denevérszerű fülük tökéletesen kárpótolta őket.
A ködkoboldoktól, bár sok kellemetlenséget okoztak a helyieknek, tőlük volt a
legkevésbé félni valójuk. Ahogy besötétedett, a koboldok eltűntek a mohás talaj
alatt megbújó alagútrendszerükben, a sötétség igazi, borzongató teremtményeinek
adva át a terepet.
Gwynn lassan
összegyűjtögette a kilőtt nyílvesszőket, és szomorúan konstatálta, hogy igen
csak kopottasak lettek az éleik, lassan ideje volt újakat készíteni. Gondolatai
Lillahnn felé kanyarodtak, és bár a lány csupa víz volt, igen csinosnak nézett
ki. A faluban kevés lány élt, mivel amikor betöltötték a tizenkét éves kort, az
apák igyekeztek feleségül adni őket a közeli falvakba, hogy minél jobban
kiépítsék kapcsolataikat, melyek előnyt jelentettek a kereskedelemben. Shrin
falujában élő házas asszonyok is mind-mind más faluból érkeztek ide, és hamarosan
Gwynnre is az a sors várt, hogy hozzá adnak egy teljesen ismeretlen, tizenkét
éves leányzót, miután ő betöltötte tizennyolcadik életévét. Nem kimondottan
repesett ettől a gondolattól, mert ahogy nőtt, egyre kevésbé bírta elviselni a
környék dogmatikus szabályait. Egyrészt mivel egyre idősebb lett, egyre jobban
kezdett érdeklődni a hölgyek iránt, másrészt gyűlölte annak a gondolatát, hogy
megint csak szabályoknak engedelmeskedve, fejet hajtson az ősei akaratának.
Annak ellenére, hogy tizenöt éves korára már kezdett lecsillapodni kicsapongó,
lázadozó szelleme, minél inkább el akart szakadni az otthonától. Egyre csak
azon törte a fejét, hogyan és mikor beszéljen szüleivel a tervéről, amikor
gondolatait egy ismerős hang szakította félbe.
- Hé, Gwynn,
megint azokkal a vackokkal gyakorolsz?
- Kyle. Ezekkel a
vackokkal a szemedet is könnyűszerrel kilövöm – fordult meg fenyegetően a
látogatója felé. – Mit keresel itt?
- Csak beszélni
jöttem. Hamarabb szabadultam a templomból, mint a többiek – Gwynn kételkedve végigmérte.
– Egyszer én is végezhetek velük hamar, ne akadj fent mindenen. És most pont ők
kapták a leghátsó sort. Ha valaki, te biztosan tudod, milyen pocsék meló
lepucolni azokat a hátsó padokat, igazam van? – vigyorgott rá. – Tisztára
nosztalgikus, mi?
- Azok az idők
elmúltak, és ti sem érdekeltek – vetette felé foghegyről, miközben a tegezbe
rakosgatta a nyílvesszőket.
- Pedig igazán
nagy balhékat csináltunk mi, ne szórakozz velem, hogy nem hiányoznak –
vigyorgott rá széles, túlságosan is telt ajkaival, melyekkel inkább egy majom
ábrázatát jutatta az emberek eszébe.
- Nem akarok
azokról az időkről társalogni veled Kyle, ha nosztalgiázni támadt kedved, rossz
emberhez jöttél.
- Ugyan már!
Ostoba tréfa volt, nem számoltunk azzal, ami az öcséddel történt – csóválta a
fejét Kyle. Gwynn lecsapta a földre a felszerelését, mire a magasabb fiú ösztönösen
összerezzent.
- Ez őt nem hozza
vissza! – kiáltott fel indulatosan.
- Úgy beszélsz
róla, mintha csak az én hibám lett volna, te is benne voltál.
- Tudom! Pontosan
tudom… - csuklott el Gwynn hangja. – Komolyan ezért jöttél ide, hogy erről
beszéljünk? Mert akkor mehetsz innen Isten hírével együtt, míg rendesen mondom!
- Nyugodtság, nem
ezért vagyok itt – tartotta fel Kyle védekezően a kezét. - A minap történtekről
akarok veled beszélni – váltott komorabb hangnemre, miközben megtámaszkodott a
falécekből eszkábált karám kerítésén, pár lépéssel Gwynn előtt.
- Én pedig
egyáltalán nem akarod veled semmiről sem beszélni!
- Nyugodj már le,
csak néhány szó lesz az egész – próbálta csitítani Gwynn kedélyeit.
- Ha bosszút
akarsz állni, amiért meglőttelek, csak rajta – tárta szét karjait a fiú.
- Higgadj le, nem
szándékozom bosszút forralni ellened, te vagy az erősebb. Mindig is az voltál.
Hanem, inkább, mi dolgod azzal a lánnyal?
- Semmi –
válaszolt neki kelletlenül Gwynn. - Csak ki nem állhatom, ha ok nélkül bántanak
egy hölgyet – vonta meg a vállát.
- Hölgyet? Ok
nélkül? – horkant fel Kyle, és fejével megvetően a levegőbe bökött. – Mondd, te
vak vagy? Ez – hangsúlyozta ki a szót –, minden csak nem hölgy.
- Kyle – dörzsölte
meg halántékát sóhajtás kíséretében Gwynn. – Ti vagytok a vakok. Amíg nincs
semmi bizonyíték arra, hogy ők tényleg boszorkányok, amiben erősen kételkedem,
nem fogok hinni holmi ostoba szóbeszédnek.
- Akkor nézzük
meg. Menjünk ki a házukhoz éjszaka. Lásd a saját szemeddel mi van ott!
- Ez ellenkezik a
szabályokkal – Kyle gúnyosan felkacagott. Kis idő múltán ismét megszólalt.
- A szabályokkal?!
Gwynn, téged érdekeltek mindig is a legkevésbé a rohadt szabályok.
- Megváltoztam,
pontosan tudod mi miatt – horkantott fel a fiú, miközben elhaladt társa
mellett. Kyle megragadta a karját, mire Gwynn szemével először hol a fiú
kezére, hol az arcára nézett, némi megvető arckifejezéssel, hogy ezt még Kyle
sem gondolhatja komolyan.
- Senki sem
változik meg. Bármi fog történni, mindig is ugyan az maradsz. Te sosem tudtál,
és sosem fogsz semmilyen szabálynak fejet hajtani! Megmutatom én, kik rejtőznek
a ködben, és te velem fogsz jönni! – hajolt közelebb a nála alacsonyabb fiúhoz,
miközben hangja remegett az indulatoktól. Sűrű szemöldökét összeráncolta, így
Kyle szemeire teljes árnyék vetült. Kis idő múlva eleresztette Gwynn karját.
- Mitől vagy benne
olyan biztos? Mellesleg – húzta össze a szemöldökét -, te már láttad őket
éjszaka? Olyan magabiztos vagy a téveszméid felől.
- Ismerlek téged
Gwynn Mentho. Igen, láttam őket. Tudom mifélék. Mindenki tudja.
- Ha mindenki
tudja, miért fontos még az én véleményem is? – tette fel a kérdést egyre
gyanakvóbban Gwynn.
- Mert te vagy a
vak. Csak meg akarom mutatni az igazságot.
- Te tervezel
valamit Kyle – szűkült össze a szeme a fiúnak.
- Csak gyere el.
Találkozunk tizenegykor a szamár ólaknál! – mondta majd hátat fordított es ott
hagyta Gwynnt. A fiú kelletlenül sóhajtott egyet és egyre csóválta a fejét.
Először arra gondolt, ki van zárva, hogy elmenjen velük Mortimer házához. Az
viszont tény volt, hogy égette a kíváncsiság, mi is van a kis kunyhó körül, és
miféle ostoba babona nőtte ki ott magát, amiért a falu lakosai szó szerint rettegnek
a háztól. Inkább bekopogott volna hozzájuk reggel, nem pedig az éjszaka
közepén. Ismerte Kylet, és egyre inkább nőtt az a gyanúja, hogy a fiú készül
valamire. Arra gondolt, gonosz tréfán töri a fejét, aminek az elszenvedője
minden bizonnyal Lillahnn és családja lesz. Hosszas tanakodás után végül arra
jutott, hogy megelőzze a bajt, kénytelen Kyle társaságában elbandukolni a falu
szélén álló házhoz.
Dél felé járt, a
sötétzöld színű, nem túl sűrű köd árnyalata világosabbra váltott. Gwynn
hazaérve észre vette, hogy néhány nyílvessző eltört, amikor tegezestől a földhöz
dobta őket. Álla erősen megfeszült, majd elpakolta az épen maradt részeket a
helyükre. A ketté tört darabok hegyét letörte és a fát bedobta a most is
begyújtott kemencébe. Hűvös volt feléjük az idő. Az év mindegyik szakaszában
ugyan olyan hideg és nyirkos volt minden. Gyakran esett az eső, de hó
egyáltalán nem jellemezte Fehrur tartományát.
Ebédre elrágott
némi szárított halat, és sajtot, majd neki látott a kert körüli teendőknek.
Anyja a héten csak kétszer volt otthon, apja pedig két-három napig járt el
halászni, és csupán egy napot hagyott ki magának, hogy némileg kipihenje magát,
és elintézze a falu ügyeit. Az utóbbi hónapokban Gwynn is elkísérte az apját
útjaira, de mostanában egyre inkább beleunt az egészbe. Apjánál jobban csak
legidősebb bátyja szerette a vizeket, és a halászást. Ő már elég idős volt
ahhoz, hogy egyedül is kihajózzon, ám egy nap soha sem tért vissza. Akkoriban
egészen sok, fiatal halász tűnt el egyik napról a másikra, abban az időben,
amikor még csak pár hónapja költöztek a faluba a furcsa idegenek. Logikus
magyarázat híján a lakók egyre jobban kezdték okolni őket a történtek miatt. Gwynn
bátyjának volt felesége, de ha egy férfi meghalt, hátra hagyva a
családját, a női tagok visszaköltöztek apjukhoz, gyerekestől, míg új férjet nem
találtak nekik. Sokan hunytak el a vizeken, és a nőknek muszáj volt újabb
férjet keresni, és sok gyermeket szülni, hogy fennmaradjanak. Ebből állt a
házasodási hagyomány. Gwynn roppantul örült, hogy nem lánynak született. Nehéz
soruk volt az Ezer Tó Földjén élő férfiaknak, de a nőkkel sem bánt kegyesebb az
élet. Ennek köszönhetően az asszonyok és lányaik megkeményedtek, és nem voltak
olyan zsenge virágszálak, mint a többi országban. Annyiban könnyebb volt az életük, hogy vénségükre otthon maradhattak, míg a férfiak szó szerint
addig halásztak, amíg éltek, kortól függetlenül. Az öreg családok termékeit
pedig a fiatalabb asszonyokra bíztak, és külön meg is kapták a belőlük származó
haszont. Ennek a rendszernek köszönhetően erős bizalom alakult ki a lakosok
között, mely máshol ritkaságnak számított. A veszélyeknek és a halálközelségnek
köszönhetően mélyen vallásos közösségek voltak, melyek tiszta szívből
betartották az egyház dogmáit, és félték a gonoszt. Ennek az lett az eredménye,
hogy borzasztóan babonásak lettek, ami egyre inkább megkeserítette a környéken
járó, más országokból érkező emberek életét. Gwynn pedig mindennél jobban
utálta a babonás szokásokat. Tudta ő jól miket és kiket rejt a köd és a
sötétség, de nem vallotta azt, amit a többiek, hogy minden baj okozója az
idegen emberek felbukkanása. Ezért csodálkozott annyira, hogy képesek a tavaszi
napéjegyenlőségkor befogadni azt a rengeteg ismeretlen külföldit. Az Ezer Tó
Földjén lakók a legbarátságtalanabb nép volt az egész földkerekségen. Gwynn meg
volt győződve róla, hogy ha esetleg háború robbanna ki, előbb haltak volna meg
a lakosok, mintsem hogy elfogadják a segítő seregeket. Mindennapos gondolatai
között szerepelt, hogy alig várta a tizenhetedik születésnapját, és azt, hogy
minél gyorsabban szabaduljon meg az Ezer Tó Földjétől.
Kiskorában egy arra járó kétfogatos lovaskocsi haladt el az úton, amikor megálltak útbaigazítást kérni. A
hosszú, vörösesszőke hajú férfi nagy kalapban hiába kérdezgette a lakókat,
merre van az országhatár, becsapódott zsalukat, és dünnyögő morfondírozásokat
kapott válaszul. Végül apja segítette ki kelletlenül a szerencsétlen
szőnyegkereskedőt, aki, mint a legtöbb ember, hálája jeléül megemelte neki a
kalapját, majd tovább indult. Ezt követően Gwynn jelen lévő nagyanyja
megszólalt.
- Kétszer lépett a
bal lábával egyszerre a bal ódali ló.
Kétszer! Tudjátok-é mitet jelent? Hát aztat, ho’ a napéj idején oly nagy vihar fog kerekedni, hogy csak ihaj! –
csóválta fejét az öregasszony. – Te fiam – nézett Gwynn apjára – Áss
berkenyelevelet a ház négy sarkába’! Én pedig megyek a templomba!
Másnap
beköszöntött a tavaszi napéjegyenlőség és egy csodaszép, napsütéses alkalom
volt, egy szem eső nélkül. Gwynn nagyanyja többször emlegette, hogy ha ő nem
megy imádkozni, bizonyára elvitte volna őket a vihar.
Ahogy eszébe
jutott ez az emlék fejcsóválva lépett ki az ajtón. Ám akaratlanul figyelt arra,
hogy jobb lábával lépje át a küszöböt, nehogy lesántuljon. A sok teendője
közepette gyorsan leszállt az éj, és közeledett a megbeszélt idő. A köd sűrű
lepelként fonta karjai közzé Shrin faluját. A messzeségben már hallani lehetett
a hárpiák vijjogását. Bezáródtak az ajtók, elhúzódtak a reteszek. Az
ajtógerendákon és az ablakpárkányokon égtek a viharlámpák és mindenhova
kitették az ezüst kereszteket, amik vastag sóban álltak. Ha valaki
kimerészkedett volna éjnek évadján, és elvitte volna az összes keresztet, hogy
eladja, gazdag ember lehetett volna. De az ittenieknek a gazdagságnál olcsó kis
életük fontosabb volt. Gwynn vállára terítette zöld árnyalatú köpönyegét,
melyet kelpie szőréből szőttek, és útnak indult. Fejét nem bújtatta a csuklya
alá. Nem szerette használni, mert akadályozta a látókörét, és úgy volt vele, ha
valami el akarja ragadni, úgy is elfogja. Ezen viselkedése miatt természetesen
szüleit mindig is a frász kerülgette.
- Nocsak, mégis
eljöttél – intett neki vigyorogva Kyle. – Mondtam én, hogy megesz a
kíváncsiság!
- Csak essünk túl
rajta gyorsan, világos? – hangzott a hűvös válasz. – Hát a többieket nem
hoztad? – vonta fel a szemöldökét Gwynn.
- Ők már be vannak
rosálva ettől a helytől. Nem sokára te is be leszel – mondta sötéten a
kísérője. Gwynn figyelmen kívül hagyta Kyle megjegyzését, és útnak indultak.
Ahogy a ház felé haladtak egyre inkább hasonlított a köd sűrűsége
sóskafőzelékre.
- Na, ezért utálom
minden formájában a sóskát – röhögött fel Kyle, megtörve a csendet. – Feltűnően
sűrű itt a köd, sose volt még ilyen, és az egész nyolc éve kezdődött.
Mintha csak lenne valami rejtegetni valójuk.
- Egy ilyen alak
elől, mint amilyen te vagy, Kyle, nem csodálom – morogta útitársa felé.
- Ó, köszönöm a
bókot, te túl kedves vagy hozzám barátom – röfögött magának Kyle. Némiképp még
látták az utat és a közeledő házat. Némán haladtak egymás mellett. Lassan
megérkeztek a rozoga lécekkel teletűzdelt házhoz, amik egykoron kerítés vázát
alkották.
- Itt vagyunk.
Miféle rémségekről hablatyoltál nekem? Rajtad kívül egyet sem látok – nézett szét gúnyosan Gwynn.
- Nézd meg, ha
jobban koncentrálsz, sehol egy sószórás, se kereszt. Ezek pogányok, én mondom –
böködött csontsovány ujjaival az egy szem feléjük néző ablak felé.
- Kyle, nekem
sincsenek azok a vackok az ablakban.
- Mert a szüleid
sincsenek otthon. Valamint bolond vagy te is!
- Gyújts fel engem
is, vigyél a máglyára te Szent! – tartotta Kyle felé csuklóit Gwynn, amaz pedig
mérgesen fékre lökte.
- Csak bukj le, és
figyelj!
- Bukjak le? Mégis
hova? A föld alá? – forgatta a szemét. Kyle erőszakosan lerángatta maga mellé.
- A köd eltakar
minket előlük.
- Én a hárpiák
miatt jobban aggódnék – nézett a vijjogás felé Gwynn, de társa ügyet se vetett
rá.
Először csak egy
koppanás volt, mintha valami meg is rezgett volna. Aztán még egy, egyre
kevesebb szünetekkel. Gwynn felháborodva Kyle felé nézett.
- Te idióta! –
szűrte ki fogai közül. – Kövekkel dobálod az ablakukat?
- Én? – pislogott
vissza rá amaz, meglepettséget színlelve. – Miket nem feltételezel rólam? – Egy
ideig csönd volt. Aztán elszabadult a pokol.
Újabb koppanás,
aztán azt követte még több tucat. Gwynn végre megpillantotta az ablak alatt
álló három sötét alakot. Kyle bandájának a tagjai voltak. Hirtelen oszlani
kezdett a köd, és kibontakozott előttük a teljes ház.
- Ti megőrültetek?
– szakadt fel Gwynnből a kérdés, aztán legnagyobb megdöbbenésére valaki
hátulról megragadta a nyakát, és Kyle tenyere tapadt a szájára, miközben másik
embere hátulról szorította.
- Csak
kiugrasztjuk a koboldot az üregéből – válaszolta a helyi mondás kíséretében a
fiú. Gwynn küszködve figyelte, ahogy azok hárman az ablak alatt egyszerre felálltak
és tenyerükkel zörgetni kezdték az ablakot, hangosan kiabálva. Belül haloványan
pislákolni kezdett valami fehéres fény, és hirtelen egy alak jelent meg az
ablakban. Gwynn túl messze volt, hogy a részleteket kivegye, viszont akik a
közelben álltak rémülten hátrálni kezdtek. Az alaknak hosszú, sűrű egyenes,
fekete haja volt, mely teljesen az arcába hullott. Csak állt ott, szálegyenesen
és a három rendbontó felé meredt, akik megbotoltak és elterültek a latyakos
földön. Gyorsan felpattantak, amikor az alak kezét felemelve tenyerével az
ablakra csapott. Hirtelen a közelből hárpiák fülsüketítő visítozása
hallatszott, és egyre inkább úgy tűnt feléjük közelednek. A köd szinte
villámsebességgel lepte be a házat, de Gwynn még mindig látta a zöld
derengésben, az ablakban álló fakó árny alakját. Szárnyak suhogása hallatszott,
és a kék minden árnyalatában játszó toll hullott Gwynn elé. Kyle felpattant, és
a három másik fiúval kiabálások közepette rohanni kezdtek. Ezzel azonos
pillanatban a fiú érezte, hogy nyakán a szorítás annyira erősödött, hogy
fuldokolni kezdett, azonban volt egy másik problémája is. Emelkedett és a talaj
vészesen tűnni kezdett a lába alól, amivel ösztönösen kapálózni kezdett. Hátra nézett fogvatartója felé, ám üres, fennakadt szempárba ütközött. Gwynn nem
hitte el, hogy már megint ugyan az történik vele. Minden erejével feszegetni
kezdte a nyakára szorult kart, ami végtelennek tűnő próbálkozások után
engedett. A halott fiút tartó hárpia mezítelen felső teste árnyékot vetett rá.
Még mielőtt túl magason lett volna, Gwynn előhalászta a zsebéből a letört
nyílhegyet, és minden erejét összeszedve, nyújtózkodva a hárpia hamuszürke,
hártyás lábába döfte, amik erősen tartották a másik fiú összeroncsolódott vállait. A lény a fájdalomtól felvinnyogott, és hirtelen elengedte a
zsákmányait. Gwynn a hátára esett, miközben tudatosan fogait alsó ajkába
mélyesztette, nehogy a kiabálása idevonzzon még több hárpiát. A levegő
kiszaladt tüdejéből, miközben hallotta, hogy valami reccsent. Szája megtelt vérrel, mert némileg elharapta az ajkát. A mellette heverő holttest csupán
néhány méterre feküdt tőle. Sűrű szárnycsapások közeledtek, melyek felkavarták a levegőt. Gwynn kínkeservesen vergődve a hátára fordult, fejére
húzta a csuklyát és visszafojtott lélegzettel várt. Az előbb megsebesített
hárpia ismét felbukkant, majd gyorsan felemelte a földről az elhunytat, és
sírásra hasonlító rikoltozások közepette eltűnt.
Gwynnek nem
volt ideje pihenni. A hárpia nővérei még a közelben lebzseltek. A többiek
kiáltásai furcsa mód a falu határától, messzebbről hallatszódtak. A köd
besűrűsödött, és a fiú még az orra hegyét sem látta. A hárpiák visítozásai
messzebbről jöttek, azonban valami más közeledetett Gwynn felé. Gwynn
feltápászkodott, kezét az oldalára szorítva, imbolyogva megindult, majd
többször is összeszorította a szemét.
- Apa, ebben a
ködben nem lehet hajózni! – mondta pár évvel ezelőtt, amikor az apja
harmadszorra vitte ki a vízre.
- Ez csak köd
fiam. Nézz körül, minden itt van.
- Nem látok
semmit. Senki nem lát a ködben semmit.
- Dehogynem, mi
halászok igen. Muszáj látnunk. Egyszerű emberek vagyunk. Semmilyen képességünk
nincsen. Nekünk itt csak a szemünk és a hallásunk van.
- Akkor se látok –
hangzott makacsul a felelet.
- De igen látsz. A
köd csak egy koszos lencse a szemed előtt. Dobd el a lencsét, mert nincs rá
szükséged.
- De apa, nem is
vagyunk szemüvegesek…
- El kell dobnod a
lencsét, mi sem egyszerűbb, ejj fiatal vagy még. Ha férfi leszel megérted.
- Azt hittem akkor
lesz valaki férfi, ha először van nővel, nem pedig ha szemüveges lesz –
hangzott az értetlen felelet, mire az apja hangosan felkacagott.
- Mindig is rossz tanár voltál apám – sóhajtott Gwynn. – Egyszerűbb lett volna azt mondanod, hogy
csak nézzek magam elé.
Szemei lassan
kivették az utat, és elindult rajta. Egyre gyorsabban. Valami a nyomában volt.
És meg akarta őt ölni. Minden lépésnél kirajzolódott előtte a következő pont,
ahova léphetett. Hátra csapta a csuklyát és minden erejét összeszedve menekült.
Valami hirtelen belekarmolt a köpenyébe, de a különleges anyag csak átsiklott
az ismeretlen markai között. Hátra pillantott, és egy két lábon járó, nagy
szarvakkal rendelkező, fekete bikaszerűséget vett észre, ami fújtatva üldözte. Éjjeljáró
volt. Egy gonosz lélek mely az állatok testébe bújva félig emberi, félig állati
formát öltve vadászott a magányos utazókra az út szélén. A törött bordája egyre
jobban fájt, miközben menekült, és már érezte a két lábon járó bika bűzös
leheletét, amikor hirtelen nagy bőgés kíséretében eltűnt mögüle. Éppen beért a
többi házhoz, és lihegve hátra fordult. Az Éjjeljáró teste élettelenül
bontakozott ki a zöldes ködből, miközben hűvös szél kezdett fújni. A tetem
lassan elvesztette antropomorf alakját, és élettelen bikaként feküdt egy sötét
alak mellet. A fekete köpenyt lobogtatta a szél, de így is tetőtől talpig
eltakarta az ismeretlent. Hosszasan nézték egymást, majd az ismeretlen
levetette csuklyáját, és felfedte magát Gwynn-nek, mielőtt a köd elnyelte volta
az alakját.
Gwynn a fájlomtól
alig látott már, majd összeesett.
Másnap négy fiú
holtteste került elő.


Szia,
VálaszTörlésIzgalmas lett ez a rész, tetszett nagyon. :)
Remélem, hamar jön a folytatása, már várom.
Puszi:
Brukú
Szia!
TörlésÖrülök, hogy tetszett! :D
Igyekszem hamarosan az új részt hozni, és köszönöm az első visszajelzést, nagyon örültem neki! :D
Nem akarom ismételni magam, de hűha. :D A világ, a lények, a környezet, a társadalom amit megalkottál igazán magával ragad! Izgalmas rész volt valóban. Alig várom, hogy kiderüljön, ki volt az a sötét árny. Vajon emlékezni fog rá másnap Gwynn vagy az egész elillan, mintha álmodta volna? :O Szerencsémre már kint a következő fejezet, úgyhogy nem kell várnom, hogy ez kiderüljün. :P
VálaszTörlésA társadalomhoz meg igyekeztem egy kicsit a magyar parasztás hiedelmét és szokásait is belefűzni, meg némi fantáziával megtoldani, örülök, hogy tetszik! ^^
VálaszTörlésRemélem lesz egy kis meglepetés hatása (ha valaha oda érek, hogy ez kiderül, ki kicsoda és mit miért csinál XDD) amikor lerántom a leplet a titokzatos alakról. Kicsit nehéz belőnöm, azt, hogy még rejtett legyen a kiléte, de nekem meg már egyértelmű és nem akarom azt h az olvasónak is az legyen mert úgy nem túl izgalmas, de ha meg túlságosan rejtegetem, akkor meg már eltúlzott lesz, így mindig aggódok, hogy most jól tartom-e az egyensúlyt. :DD
Csak a magam nevében beszélhetek, de szerintem eddig elég jól megy! ;) Nem nagyon akarok tippelgetni, mert ha véletlen beletrafálok akkor meg csak lelövöm a poént. :D Mindenesetre egyenlőre nem hiszem, hogy aggódnod kellene.
VálaszTörlésSzia! Itt is lenne egy apró észrevételem. ;) Ez a mondat
VálaszTörlés"Annyiban könnyebb lett az életük, hogy vénségükre otthon maradhattak..." A "lett" szerintem nem jó, mert úgyhangzik mintha valamire visszautalnál, hogy valami változott réghez képest, de a fenti szövegben nincs erre utalás. Inkább át kellene írni "volt"-ra. Vagy ha tényleg változott vmi, akkor érdemes lehet egy olyannal kezdeni, hogy "Idővel annyival könnyebb lett az életük..."
Remélem sikerült értelmesen leírnom, hogy mire gondolok és nem veszed rossz néven az észrevételeimet. Nagyon tetszik a történeted és kíváncsi vagyok rá, és csak szeretném jobbá tenni az ilyen apróságok javításával. Már ha egyetértesz. ;) Csak így tovább!
Szia!
TörlésHűha, igazad van! :O Köszönöm szépen az építő kritkát! ^^ Át is javítom! :D
Örülök, hogy tetszik a történet, és továbbra is nyugodtan jelezd, ha valami szemet szúrna, minden vélemény sokat jelent! ^^
Köszönöm a bíztató szavakat!
Moro