II. A köd arca

Gwynn hanyagul gyakorolt az istállók melletti szalmakupac közelében kialakított céltábláján. Egyre csak azon törte a fejét, miért nézett ki úgy, mintha ölni akart volna.

- Az a lány nagyon szerethet drámai lenni – motyogta az orra alatt, amikor kilőtte az utolsó vesszőt a tegezből, mely a levegőt áthasítva néhány centire a cél közepétől állt bele a szalmakupacra eszkábált fatáblába. A karámban hangosan rágcsálták az ennivalójukat a szamarak, néhány ló és öszvér társaságában. A kis falunak csupán tizenegy, kocsi mögé fogható jószág állt rendelkezésére. A maradék vagy túl öreg, vagy túl fiatal volt. Kacsák, libák és mocsári galambok zajongtak az elkerített tavukban. Más állatot nem tudtak tartani a körülmények miatt, de így is hiány volt belőlük. Az éjszaka szinte mindig eltűnt közülük valaki. A mocsári galamb alapból kövér húsa vonzotta a kint ólálkodó ködkoboldokat. Ezek a lények szinte ellepték az Ezer Tó Földjét napnyugta után, és bár az emberekre ártalmatlanok voltak, sőt kifejezetten féltek tőlük, a mocsári galamb ínycsiklandozó húsa becsalta őket a közösségekbe, és alaposan megritkították az állományt, mivel a galambok, nagy szerencsétlenségükre, nem tudtak repülni. Nem tehettek mást, mint gurgulázó hangokat hallatva, rövid, csámpás lábaikon rohangáltak fel-alá a sáros talajon, de a koboldok gyorsabbak és ügyesebbek voltak náluk. Számos bosszúsága származott ebből a lakosoknak, és mindenféle koboldcsapdát állítottak fel a galambok óla körül. Ám a koboldok rendkívül okosak, és mindig egy lépéssel az emberek előtt járnak. Zöldesfehér, füstszerű, már-már áttűnő testük miatt szinte észrevehetetlenek voltak, hosszú, izmos kezüket a földön húzták, és akkora markuk volt, hogy három-négy mocsári galamb is elfért kezeikben. Szemük mélyen az arcukban ült, és apróak, szinte vakok voltak, de ezért nagy, érzékeny denevérszerű fülük tökéletesen kárpótolta őket. A ködkoboldoktól, bár sok kellemetlenséget okoztak a helyieknek, tőlük volt a legkevésbé félni valójuk. Ahogy besötétedett, a koboldok eltűntek a mohás talaj alatt megbújó alagútrendszerükben, a sötétség igazi, borzongató teremtményeinek adva át a terepet.

Gwynn lassan összegyűjtögette a kilőtt nyílvesszőket, és szomorúan konstatálta, hogy igen csak kopottasak lettek az éleik, lassan ideje volt újakat készíteni. Gondolatai Lillahnn felé kanyarodtak, és bár a lány csupa víz volt, igen csinosnak nézett ki. A faluban kevés lány élt, mivel amikor betöltötték a tizenkét éves kort, az apák igyekeztek feleségül adni őket a közeli falvakba, hogy minél jobban kiépítsék kapcsolataikat, melyek előnyt jelentettek a kereskedelemben. Shrin falujában élő házas asszonyok is mind-mind más faluból érkeztek ide, és hamarosan Gwynnre is az a sors várt, hogy hozzá adnak egy teljesen ismeretlen, tizenkét éves leányzót, miután ő betöltötte tizennyolcadik életévét. Nem kimondottan repesett ettől a gondolattól, mert ahogy nőtt, egyre kevésbé bírta elviselni a környék dogmatikus szabályait. Egyrészt mivel egyre idősebb lett, egyre jobban kezdett érdeklődni a hölgyek iránt, másrészt gyűlölte annak a gondolatát, hogy megint csak szabályoknak engedelmeskedve, fejet hajtson az ősei akaratának. Annak ellenére, hogy tizenöt éves korára már kezdett lecsillapodni kicsapongó, lázadozó szelleme, minél inkább el akart szakadni az otthonától. Egyre csak azon törte a fejét, hogyan és mikor beszéljen szüleivel a tervéről, amikor gondolatait egy ismerős hang szakította félbe.

- Hé, Gwynn, megint azokkal a vackokkal gyakorolsz?

- Kyle. Ezekkel a vackokkal a szemedet is könnyűszerrel kilövöm – fordult meg fenyegetően a látogatója felé. – Mit keresel itt?

- Csak beszélni jöttem. Hamarabb szabadultam a templomból, mint a többiek – Gwynn kételkedve végigmérte. – Egyszer én is végezhetek velük hamar, ne akadj fent mindenen. És most pont ők kapták a leghátsó sort. Ha valaki, te biztosan tudod, milyen pocsék meló lepucolni azokat a hátsó padokat, igazam van? – vigyorgott rá. – Tisztára nosztalgikus, mi?

- Azok az idők elmúltak, és ti sem érdekeltek – vetette felé foghegyről, miközben a tegezbe rakosgatta a nyílvesszőket.

- Pedig igazán nagy balhékat csináltunk mi, ne szórakozz velem, hogy nem hiányoznak – vigyorgott rá széles, túlságosan is telt ajkaival, melyekkel inkább egy majom ábrázatát jutatta az emberek eszébe.

- Nem akarok azokról az időkről társalogni veled Kyle, ha nosztalgiázni támadt kedved, rossz emberhez jöttél.

- Ugyan már! Ostoba tréfa volt, nem számoltunk azzal, ami az öcséddel történt – csóválta a fejét Kyle. Gwynn lecsapta a földre a felszerelését, mire a magasabb fiú ösztönösen összerezzent.

- Ez őt nem hozza vissza! – kiáltott fel indulatosan.

- Úgy beszélsz róla, mintha csak az én hibám lett volna, te is benne voltál.

- Tudom! Pontosan tudom… - csuklott el Gwynn hangja. – Komolyan ezért jöttél ide, hogy erről beszéljünk? Mert akkor mehetsz innen Isten hírével együtt, míg rendesen mondom!

- Nyugodtság, nem ezért vagyok itt – tartotta fel Kyle védekezően a kezét. - A minap történtekről akarok veled beszélni – váltott komorabb hangnemre, miközben megtámaszkodott a falécekből eszkábált karám kerítésén, pár lépéssel Gwynn előtt.

- Én pedig egyáltalán nem akarod veled semmiről sem beszélni!

- Nyugodj már le, csak néhány szó lesz az egész – próbálta csitítani Gwynn kedélyeit.

- Ha bosszút akarsz állni, amiért meglőttelek, csak rajta – tárta szét karjait a fiú.

- Higgadj le, nem szándékozom bosszút forralni ellened, te vagy az erősebb. Mindig is az voltál. Hanem, inkább, mi dolgod azzal a lánnyal?

- Semmi – válaszolt neki kelletlenül Gwynn. - Csak ki nem állhatom, ha ok nélkül bántanak egy hölgyet – vonta meg a vállát.

- Hölgyet? Ok nélkül? – horkant fel Kyle, és fejével megvetően a levegőbe bökött. – Mondd, te vak vagy? Ez – hangsúlyozta ki a szót –, minden csak nem hölgy.

- Kyle – dörzsölte meg halántékát sóhajtás kíséretében Gwynn. – Ti vagytok a vakok. Amíg nincs semmi bizonyíték arra, hogy ők tényleg boszorkányok, amiben erősen kételkedem, nem fogok hinni holmi ostoba szóbeszédnek.

- Akkor nézzük meg. Menjünk ki a házukhoz éjszaka. Lásd a saját szemeddel mi van ott!

- Ez ellenkezik a szabályokkal – Kyle gúnyosan felkacagott. Kis idő múltán ismét megszólalt.

- A szabályokkal?! Gwynn, téged érdekeltek mindig is a legkevésbé a rohadt szabályok.

- Megváltoztam, pontosan tudod mi miatt – horkantott fel a fiú, miközben elhaladt társa mellett. Kyle megragadta a karját, mire Gwynn szemével először hol a fiú kezére, hol az arcára nézett, némi megvető arckifejezéssel, hogy ezt még Kyle sem gondolhatja komolyan.

- Senki sem változik meg. Bármi fog történni, mindig is ugyan az maradsz. Te sosem tudtál, és sosem fogsz semmilyen szabálynak fejet hajtani! Megmutatom én, kik rejtőznek a ködben, és te velem fogsz jönni! – hajolt közelebb a nála alacsonyabb fiúhoz, miközben hangja remegett az indulatoktól. Sűrű szemöldökét összeráncolta, így Kyle szemeire teljes árnyék vetült. Kis idő múlva eleresztette Gwynn karját.

- Mitől vagy benne olyan biztos? Mellesleg – húzta össze a szemöldökét -, te már láttad őket éjszaka? Olyan magabiztos vagy a téveszméid felől.

- Ismerlek téged Gwynn Mentho. Igen, láttam őket. Tudom mifélék. Mindenki tudja.

- Ha mindenki tudja, miért fontos még az én véleményem is? – tette fel a kérdést egyre gyanakvóbban Gwynn.

- Mert te vagy a vak. Csak meg akarom mutatni az igazságot.

- Te tervezel valamit Kyle – szűkült össze a szeme a fiúnak.

- Csak gyere el. Találkozunk tizenegykor a szamár ólaknál! – mondta majd hátat fordított es ott hagyta Gwynnt. A fiú kelletlenül sóhajtott egyet és egyre csóválta a fejét. Először arra gondolt, ki van zárva, hogy elmenjen velük Mortimer házához. Az viszont tény volt, hogy égette a kíváncsiság, mi is van a kis kunyhó körül, és miféle ostoba babona nőtte ki ott magát, amiért a falu lakosai szó szerint rettegnek a háztól. Inkább bekopogott volna hozzájuk reggel, nem pedig az éjszaka közepén. Ismerte Kylet, és egyre inkább nőtt az a gyanúja, hogy a fiú készül valamire. Arra gondolt, gonosz tréfán töri a fejét, aminek az elszenvedője minden bizonnyal Lillahnn és családja lesz. Hosszas tanakodás után végül arra jutott, hogy megelőzze a bajt, kénytelen Kyle társaságában elbandukolni a falu szélén álló házhoz.

Dél felé járt, a sötétzöld színű, nem túl sűrű köd árnyalata világosabbra váltott. Gwynn hazaérve észre vette, hogy néhány nyílvessző eltört, amikor tegezestől a földhöz dobta őket. Álla erősen megfeszült, majd elpakolta az épen maradt részeket a helyükre. A ketté tört darabok hegyét letörte és a fát bedobta a most is begyújtott kemencébe. Hűvös volt feléjük az idő. Az év mindegyik szakaszában ugyan olyan hideg és nyirkos volt minden. Gyakran esett az eső, de hó egyáltalán nem jellemezte Fehrur tartományát.

Ebédre elrágott némi szárított halat, és sajtot, majd neki látott a kert körüli teendőknek. Anyja a héten csak kétszer volt otthon, apja pedig két-három napig járt el halászni, és csupán egy napot hagyott ki magának, hogy némileg kipihenje magát, és elintézze a falu ügyeit. Az utóbbi hónapokban Gwynn is elkísérte az apját útjaira, de mostanában egyre inkább beleunt az egészbe. Apjánál jobban csak legidősebb bátyja szerette a vizeket, és a halászást. Ő már elég idős volt ahhoz, hogy egyedül is kihajózzon, ám egy nap soha sem tért vissza. Akkoriban egészen sok, fiatal halász tűnt el egyik napról a másikra, abban az időben, amikor még csak pár hónapja költöztek a faluba a furcsa idegenek. Logikus magyarázat híján a lakók egyre jobban kezdték okolni őket a történtek miatt. Gwynn bátyjának volt felesége, de ha egy férfi meghalt, hátra hagyva a családját, a női tagok visszaköltöztek apjukhoz, gyerekestől, míg új férjet nem találtak nekik. Sokan hunytak el a vizeken, és a nőknek muszáj volt újabb férjet keresni, és sok gyermeket szülni, hogy fennmaradjanak. Ebből állt a házasodási hagyomány. Gwynn roppantul örült, hogy nem lánynak született. Nehéz soruk volt az Ezer Tó Földjén élő férfiaknak, de a nőkkel sem bánt kegyesebb az élet. Ennek köszönhetően az asszonyok és lányaik megkeményedtek, és nem voltak olyan zsenge virágszálak, mint a többi országban. Annyiban könnyebb volt az életük, hogy vénségükre otthon maradhattak, míg a férfiak szó szerint addig halásztak, amíg éltek, kortól függetlenül. Az öreg családok termékeit pedig a fiatalabb asszonyokra bíztak, és külön meg is kapták a belőlük származó haszont. Ennek a rendszernek köszönhetően erős bizalom alakult ki a lakosok között, mely máshol ritkaságnak számított. A veszélyeknek és a halálközelségnek köszönhetően mélyen vallásos közösségek voltak, melyek tiszta szívből betartották az egyház dogmáit, és félték a gonoszt. Ennek az lett az eredménye, hogy borzasztóan babonásak lettek, ami egyre inkább megkeserítette a környéken járó, más országokból érkező emberek életét. Gwynn pedig mindennél jobban utálta a babonás szokásokat. Tudta ő jól miket és kiket rejt a köd és a sötétség, de nem vallotta azt, amit a többiek, hogy minden baj okozója az idegen emberek felbukkanása. Ezért csodálkozott annyira, hogy képesek a tavaszi napéjegyenlőségkor befogadni azt a rengeteg ismeretlen külföldit. Az Ezer Tó Földjén lakók a legbarátságtalanabb nép volt az egész földkerekségen. Gwynn meg volt győződve róla, hogy ha esetleg háború robbanna ki, előbb haltak volna meg a lakosok, mintsem hogy elfogadják a segítő seregeket. Mindennapos gondolatai között szerepelt, hogy alig várta a tizenhetedik születésnapját, és azt, hogy minél gyorsabban szabaduljon meg az Ezer Tó Földjétől.

Kiskorában egy arra járó kétfogatos lovaskocsi haladt el az úton, amikor megálltak útbaigazítást kérni. A hosszú, vörösesszőke hajú férfi nagy kalapban hiába kérdezgette a lakókat, merre van az országhatár, becsapódott zsalukat, és dünnyögő morfondírozásokat kapott válaszul. Végül apja segítette ki kelletlenül a szerencsétlen szőnyegkereskedőt, aki, mint a legtöbb ember, hálája jeléül megemelte neki a kalapját, majd tovább indult. Ezt követően Gwynn jelen lévő nagyanyja megszólalt.

- Kétszer lépett a bal lábával egyszerre a bal ódali ló. Kétszer! Tudjátok-é mitet jelent? Hát aztat, ho’ a napéj idején oly nagy vihar fog kerekedni, hogy csak ihaj! – csóválta fejét az öregasszony. – Te fiam – nézett Gwynn apjára – Áss berkenyelevelet a ház négy sarkába’! Én pedig megyek a templomba!

Másnap beköszöntött a tavaszi napéjegyenlőség és egy csodaszép, napsütéses alkalom volt, egy szem eső nélkül. Gwynn nagyanyja többször emlegette, hogy ha ő nem megy imádkozni, bizonyára elvitte volna őket a vihar.

Ahogy eszébe jutott ez az emlék fejcsóválva lépett ki az ajtón. Ám akaratlanul figyelt arra, hogy jobb lábával lépje át a küszöböt, nehogy lesántuljon. A sok teendője közepette gyorsan leszállt az éj, és közeledett a megbeszélt idő. A köd sűrű lepelként fonta karjai közzé Shrin faluját. A messzeségben már hallani lehetett a hárpiák vijjogását. Bezáródtak az ajtók, elhúzódtak a reteszek. Az ajtógerendákon és az ablakpárkányokon égtek a viharlámpák és mindenhova kitették az ezüst kereszteket, amik vastag sóban álltak. Ha valaki kimerészkedett volna éjnek évadján, és elvitte volna az összes keresztet, hogy eladja, gazdag ember lehetett volna. De az ittenieknek a gazdagságnál olcsó kis életük fontosabb volt. Gwynn vállára terítette zöld árnyalatú köpönyegét, melyet kelpie szőréből szőttek, és útnak indult. Fejét nem bújtatta a csuklya alá. Nem szerette használni, mert akadályozta a látókörét, és úgy volt vele, ha valami el akarja ragadni, úgy is elfogja. Ezen viselkedése miatt természetesen szüleit mindig is a frász kerülgette.

- Nocsak, mégis eljöttél – intett neki vigyorogva Kyle. – Mondtam én, hogy megesz a kíváncsiság!

- Csak essünk túl rajta gyorsan, világos? – hangzott a hűvös válasz. – Hát a többieket nem hoztad? – vonta fel a szemöldökét Gwynn.

- Ők már be vannak rosálva ettől a helytől. Nem sokára te is be leszel – mondta sötéten a kísérője. Gwynn figyelmen kívül hagyta Kyle megjegyzését, és útnak indultak. Ahogy a ház felé haladtak egyre inkább hasonlított a köd sűrűsége sóskafőzelékre.

- Na, ezért utálom minden formájában a sóskát – röhögött fel Kyle, megtörve a csendet. – Feltűnően sűrű itt a köd, sose volt még ilyen, és az egész nyolc éve kezdődött. Mintha csak lenne valami rejtegetni valójuk.

- Egy ilyen alak elől, mint amilyen te vagy, Kyle, nem csodálom – morogta útitársa felé.

- Ó, köszönöm a bókot, te túl kedves vagy hozzám barátom – röfögött magának Kyle. Némiképp még látták az utat és a közeledő házat. Némán haladtak egymás mellett. Lassan megérkeztek a rozoga lécekkel teletűzdelt házhoz, amik egykoron kerítés vázát alkották.

- Itt vagyunk. Miféle rémségekről hablatyoltál nekem? Rajtad kívül egyet sem látok – nézett szét gúnyosan Gwynn.

- Nézd meg, ha jobban koncentrálsz, sehol egy sószórás, se kereszt. Ezek pogányok, én mondom – böködött csontsovány ujjaival az egy szem feléjük néző ablak felé.

- Kyle, nekem sincsenek azok a vackok az ablakban.

- Mert a szüleid sincsenek otthon. Valamint bolond vagy te is!

- Gyújts fel engem is, vigyél a máglyára te Szent! – tartotta Kyle felé csuklóit Gwynn, amaz pedig mérgesen fékre lökte.

- Csak bukj le, és figyelj!

- Bukjak le? Mégis hova? A föld alá? – forgatta a szemét. Kyle erőszakosan lerángatta maga mellé.

- A köd eltakar minket előlük.

- Én a hárpiák miatt jobban aggódnék – nézett a vijjogás felé Gwynn, de társa ügyet se vetett rá.

Először csak egy koppanás volt, mintha valami meg is rezgett volna. Aztán még egy, egyre kevesebb szünetekkel. Gwynn felháborodva Kyle felé nézett.

- Te idióta! – szűrte ki fogai közül. – Kövekkel dobálod az ablakukat?

- Én? – pislogott vissza rá amaz, meglepettséget színlelve. – Miket nem feltételezel rólam? – Egy ideig csönd volt. Aztán elszabadult a pokol.

Újabb koppanás, aztán azt követte még több tucat. Gwynn végre megpillantotta az ablak alatt álló három sötét alakot. Kyle bandájának a tagjai voltak. Hirtelen oszlani kezdett a köd, és kibontakozott előttük a teljes ház.

- Ti megőrültetek? – szakadt fel Gwynnből a kérdés, aztán legnagyobb megdöbbenésére valaki hátulról megragadta a nyakát, és Kyle tenyere tapadt a szájára, miközben másik embere hátulról szorította.

- Csak kiugrasztjuk a koboldot az üregéből – válaszolta a helyi mondás kíséretében a fiú. Gwynn küszködve figyelte, ahogy azok hárman az ablak alatt egyszerre felálltak és tenyerükkel zörgetni kezdték az ablakot, hangosan kiabálva. Belül haloványan pislákolni kezdett valami fehéres fény, és hirtelen egy alak jelent meg az ablakban. Gwynn túl messze volt, hogy a részleteket kivegye, viszont akik a közelben álltak rémülten hátrálni kezdtek. Az alaknak hosszú, sűrű egyenes, fekete haja volt, mely teljesen az arcába hullott. Csak állt ott, szálegyenesen és a három rendbontó felé meredt, akik megbotoltak és elterültek a latyakos földön. Gyorsan felpattantak, amikor az alak kezét felemelve tenyerével az ablakra csapott. Hirtelen a közelből hárpiák fülsüketítő visítozása hallatszott, és egyre inkább úgy tűnt feléjük közelednek. A köd szinte villámsebességgel lepte be a házat, de Gwynn még mindig látta a zöld derengésben, az ablakban álló fakó árny alakját. Szárnyak suhogása hallatszott, és a kék minden árnyalatában játszó toll hullott Gwynn elé. Kyle felpattant, és a három másik fiúval kiabálások közepette rohanni kezdtek. Ezzel azonos pillanatban a fiú érezte, hogy nyakán a szorítás  annyira erősödött, hogy fuldokolni kezdett, azonban volt egy másik problémája is. Emelkedett és a talaj vészesen tűnni kezdett a lába alól, amivel ösztönösen kapálózni kezdett. Hátra nézett fogvatartója felé, ám üres, fennakadt szempárba ütközött. Gwynn nem hitte el, hogy már megint ugyan az történik vele. Minden erejével feszegetni kezdte a nyakára szorult kart, ami végtelennek tűnő próbálkozások után engedett. A halott fiút tartó hárpia mezítelen felső teste árnyékot vetett rá. Még mielőtt túl magason lett volna, Gwynn előhalászta a zsebéből a letört nyílhegyet, és minden erejét összeszedve, nyújtózkodva a hárpia hamuszürke, hártyás lábába döfte, amik erősen tartották a másik fiú összeroncsolódott vállait. A lény a fájdalomtól felvinnyogott, és hirtelen elengedte a zsákmányait. Gwynn a hátára esett, miközben tudatosan fogait alsó ajkába mélyesztette, nehogy a kiabálása idevonzzon még több hárpiát. A levegő kiszaladt tüdejéből, miközben hallotta, hogy valami reccsent. Szája megtelt vérrel, mert némileg elharapta az ajkát. A mellette heverő holttest csupán néhány méterre feküdt tőle. Sűrű szárnycsapások közeledtek, melyek felkavarták a levegőt. Gwynn kínkeservesen vergődve a hátára fordult, fejére húzta a csuklyát és visszafojtott lélegzettel várt. Az előbb megsebesített hárpia ismét felbukkant, majd gyorsan felemelte a földről az elhunytat, és sírásra hasonlító rikoltozások közepette eltűnt.

Gwynnek nem volt ideje pihenni. A hárpia nővérei még a közelben lebzseltek. A többiek kiáltásai furcsa mód a falu határától, messzebbről hallatszódtak. A köd besűrűsödött, és a fiú még az orra hegyét sem látta. A hárpiák visítozásai messzebbről jöttek, azonban valami más közeledetett Gwynn felé. Gwynn feltápászkodott, kezét az oldalára szorítva, imbolyogva megindult, majd többször is összeszorította a szemét.

- Apa, ebben a ködben nem lehet hajózni! – mondta pár évvel ezelőtt, amikor az apja harmadszorra vitte ki a vízre.

- Ez csak köd fiam. Nézz körül, minden itt van.

- Nem látok semmit. Senki nem lát a ködben semmit.

- Dehogynem, mi halászok igen. Muszáj látnunk. Egyszerű emberek vagyunk. Semmilyen képességünk nincsen. Nekünk itt csak a szemünk és a hallásunk van.

- Akkor se látok – hangzott makacsul a felelet.

- De igen látsz. A köd csak egy koszos lencse a szemed előtt. Dobd el a lencsét, mert nincs rá szükséged.

- De apa, nem is vagyunk szemüvegesek…

- El kell dobnod a lencsét, mi sem egyszerűbb, ejj fiatal vagy még. Ha férfi leszel megérted.

- Azt hittem akkor lesz valaki férfi, ha először van nővel, nem pedig ha szemüveges lesz – hangzott az értetlen felelet, mire az apja hangosan felkacagott.

- Mindig is rossz tanár voltál apám – sóhajtott Gwynn. – Egyszerűbb lett volna azt mondanod, hogy csak nézzek magam elé.

Szemei lassan kivették az utat, és elindult rajta. Egyre gyorsabban. Valami a nyomában volt. És meg akarta őt ölni. Minden lépésnél kirajzolódott előtte a következő pont, ahova léphetett. Hátra csapta a csuklyát és minden erejét összeszedve menekült. Valami hirtelen belekarmolt a köpenyébe, de a különleges anyag csak átsiklott az ismeretlen markai között. Hátra pillantott, és egy két lábon járó, nagy szarvakkal rendelkező, fekete bikaszerűséget vett észre, ami fújtatva üldözte. Éjjeljáró volt. Egy gonosz lélek mely az állatok testébe bújva félig emberi, félig állati formát öltve vadászott a magányos utazókra az út szélén. A törött bordája egyre jobban fájt, miközben menekült, és már érezte a két lábon járó bika bűzös leheletét, amikor hirtelen nagy bőgés kíséretében eltűnt mögüle. Éppen beért a többi házhoz, és lihegve hátra fordult. Az Éjjeljáró teste élettelenül bontakozott ki a zöldes ködből, miközben hűvös szél kezdett fújni. A tetem lassan elvesztette antropomorf alakját, és élettelen bikaként feküdt egy sötét alak mellet. A fekete köpenyt lobogtatta a szél, de így is tetőtől talpig eltakarta az ismeretlent. Hosszasan nézték egymást, majd az ismeretlen levetette csuklyáját, és felfedte magát Gwynn-nek, mielőtt a köd elnyelte volta az alakját.

Gwynn a fájlomtól alig látott már, majd összeesett.

Másnap négy fiú holtteste került elő.