III. Mélyvirág

Fogalmad sincs arról, mibe kevertél minket! – üvöltötte le a fejét tajtékozó nővére. Apjuk csendben ült a sarokba állított, fonott hintaszékben, miközben félig lehunyt szemmel pipázott. Hintázás közben hosszú, sötét kabátja halkan súrolta a földet. Nem csitította az idősebbik lányát, és egyikük védelmére sem kelt. Ő már csak ilyen volt. Mortimer mindig lányaira hagyta, hogy sajátos módon rendezzék le a nézeteltéréseiket. Bár az utóbbi veszekedéseknél néha bosszúsan fel-fel pillantott rájuk miközben pöfékelt, ami azt jelentette egyre jobban elfajultak a viták lányai közt.

- Nekem? – fonta karjait mellei elé Lillahnn. – Szerintem kettőnk közül pont te vagy az, aki miatt így kell élnünk!

- Még van képed ezt mondani? Pontosan tudod jól, hogy mik miért történtek! Viszont te felelőtlenül elcsatangolsz, és még falusiakat is hozol a nyakunkra. Ráadásul hatot! Nem érted, hogy veszélybe sodorsz minket?

- Te hangoztattad folyton, hogy illeszkedjünk be, meg felejtsük el, kik is voltunk. Kettőnk közül neked nem megy. Én csak ki akarok menni ebből a világból, ami a négy fal között van. Meglehet, hogy te jól tudod játszani az apáca szerepét, és önkéntes száműzetésbe vonultál, de engem igazán kihagyhatnál ebből! – vágott vissza testvérének.

- Nekem nem megy? Önkéntes száműzetés? Hallod miket mondasz? – kérdezte egyre felháborodva nővére, miközben hangszintje minden kérdés végére magasabbra szaladt.

- Igen, képzeld hallom. Téged is pontosan jól hallak, nem kell úgy ordibálni, hogy kirepedjenek az ablaküvegek.

- Pedig eléggé süketnek nézel ki – vágott vissza neki idősebb testvére, csípőre tett kézzel. Hosszú haja most nem hullott az arcába, így mérges, holdsápadt tekintettel meredt húgára. Testvére erre kinyújtotta rá a nyelvét.

- Azt csinálsz, amit akarsz, boríts fel mindent, amit itt építettünk fel – szólalt meg némi feszült hallgatás után Lillahnn nővére.

- Nem építettünk mi fel semmit – dünnyögte az orra alatt Lillahnn.

- A biztonságunkat, azt építettük fel! – csattant fel ismét az idősebbik testvér. – Hány, és hány falut meg várost hagytunk magunk mögött? Mindenhol ugyan az a nóta, idegenek vagyunk, boszorkányok vagyunk! Itt legalább nem köpködnek felénk, és eléggé félnek tőlünk annyira, hogy a környéket is nagyban elkerülik. Erre te! Te szépen kisétálsz fényes nappal az utcákra, hogy felhívd magadra és a furcsa családodra a figyelmet, hogy aztán éjnek évadján felverjenek minket!

- Valakinek rohama volt, és éppen kifogytunk a vidrafűből, hát elnézést, hogy ki kellett mennem keresni – forgatta sértődöttem a szemét Lillahnn.

- Az ilyen magánakcióid miatt aztán még jobban fáj a fejem.

- Nagyon szívesen a segítséget máskor is – fordított hátat a nővérének.

- Ne fordulj el előlem, ha hozzád beszélek, Lillahnn! Ne játssz az életünkkel!

- Milyen élet? Nincs is életünk, így sosem lesz semmilyen életünk! Tudod mit? Nem érdekel a görcsös félelmed az emberektől, maradj akkor itt apával, de én akkor is ki fogok menni!

- Ezzel életed legnagyobb hibáját követed el, nem szabad az emberek közelében lennünk! – ragadta meg húga karját és visszafordította felé, majd mélyen a szemébe nézett. – Ne tedd ezt velünk. Az életed…

- Az életem így sosem fog elkezdődni – szakította félbe testvére mondanivalóját.

- Rendben – adta fel próbálkozásait az idősebbik lány. – Csinálj amit akarsz. De ne feledd, ha meghalunk, csak miattad lesz!

- Persze, csak is miattam. Véletlenül se a miatt, hogy… - kezdte volna, de ekkor apjuk felállt a székből, és a hátsó ablak felé indult.

- Elmentek a hárpiák – nézett ki az ablakon.

- Nagyszerű. Majd magyarázkodhatsz, hogy miért pont a mi hátsókertünk mögött vannak a hullák – morogta a lány.

- Wyrell – nézett felé sóhajtva az apja. – Pontosan tudod, miért vannak ott, ahol.

- De nyilván mindenről én tehetek – tárta szét ártatlanul a kezét Lillahnn. – Mélyvirág Kisasszony szerint miattam kerülünk a máglyára – tett drámai mozdulatot kezével.

- Te pimasz kis… - fordult húga felé a nővére.

- Wyrell, Lillahnn – csattant élesen apjuk mély, zengő hangja. A két lány összerezzent, és rá nézett. – Fejezzétek be a nevetséges viselkedéseteket! Wyrell, ha a húgod ennyire ki akar járni az emberek közzé, hát tegye, a saját kárán majd megtanulja amit kell, ha nem ért a szép szóból. Te pedig uralkodj magadon.

- De apa, a mi életünket is kockára teszi…

- Mind a ketten kockára teszitek az életünket, ezt te is jól tudod, lányom – hangzott a kimért felelet. Wyrell lesütötte a szemét, mély sóhajtás kíséretében.

- Szóval, apa – kezdte óvatosan a kérdését Lillahnn -, kimehetek?

- Ki.

- Napközben?

- Napközben – lánya örvendezve a nyakába ugrott és megpuszilta bozontos arcát.

- Ebből még nagy baj lesz… nagyon nagy baj – suttogta Wyrell, de a többiek nem hallották. Szeméből kihullott néhány könnycsepp.

A kis család lassan nyugovóra tért. Eljött a hajnal, és a nap sugara néhány helyen átkűzdötte magát a zöld párán. A férfiak hazatértek a halászatból, és kirakodták zsákmányaikat kis kunyhójuk raktárába. A halakat, melyeket a hazaúton kibeleztek, fellógatták az erre szolgáló kampókra, amelyek a gerendákon sorakoztak egymás mellett a raktárban. A különleges pikkelyeket az erre szolgáló üvegcsékbe szórták. A sellők, kelpik és egyéb lények tetemeit kiterítették a hatalmas asztalokra. Az asztalok melletti polcon sorakoztak a különböző szervek neveivel ellátott fiolák és üvegcsék, melyekbe az értékes belső szerveket rakták. Mindegyik halász jól értett a boncoláshoz és a nyúzáshoz.

Gyorsan terjedt el a hír a faluban az éjszakai kiáltásokról, és az eltűnt fiúkról. Gwynn apja néhány férfival a keresésükre indult. Hamarosan rábukkantak a testekre. A sérülteket hazaszállították, és a halottakat gyorsan eltemették, mielőtt testüket megszállta volna valami sötét, kóbor lélek. Lassan Gwynn is visszanyerte az eszméletét. Az ágyában feküdt, és minden porcikája fájt. Mellette az apja ült. Amint fia szemét kinyitotta és álmosan rápislogott, belekezdett a mondanivalójába.

- Azt mondják a boszorkányok voltak – nézett gyermekére az apa összeráncolt szemöldökkel. Egyik kezét combjára támasztotta és úgy dőlt közelebb a fiához. Fogai között olcsó dohányt rágott.

- Hogy mi? – nézett vissza bambán a fiú a férfira.

- Boszorkányok – ismételte meg nyomatékosítva a szót az idősebbik Mentho.

- Kik?

- Jajj fiam, szedd össze magad! – csóválta fejét az apa. – Egy Menthonak akkor is képben kell lenni, miután elvesztette az eszméletét!

- Apám, te folyton nyakatekerten fogalmazol – tekergette jobbra-balra az elgémberedett nyakát Gwynn.

- Szóval, fiam, boszorkányok tették ezt veled? – bökött felé az állával, majd egy utolsó rágás után kiköpte a dohányt.

- Óh! – kiáltott fel Gwynn, miután elszállt belőle a kótyagosság. – Nem, apám, hárpiák voltak.

- Máskorra tartogasd az ironizálást, boszorkányok tették veled, igaz? – meredt rá nagy szemekkel az apja.

- Te jó ég! Miért van az, hogy hiába mondom el az igazat, sose hiszed el? Miért kell mindent arra a családra fogni?

- Mert ott volt a többiek holtteste a határtól nem messze. Valamint, elárulnád, mégis mi a fészkes fenét kerestetek ott? – csattant fel hirtelen a férfi. Gwynn kénytelen volt elmesélni az egész történetet, miközben erősen gyanította, az apja továbbra is azt fogja hinni, hogy hárpiák helyett boszorkányok támadtak rájuk. Amikor a történet végére ért, az apa hosszas hallgatásba merült. Állkapcsa továbbra is mozgott, néha jobbra-balra, mintha még mindig rágna valamit. Gwynn már azt hitte egész nap csak a levegőt rágcsáló apját fogja nézni, mire az hirtelen felállt.

- Hiszek neked fiam. De sajnos, ezzel egyedül vagyok. Tudod, az a bajkeverő Kyle gyerek is él. Ő pedig teljesen máshogy mondta el a történetet. – Gwynn nyitotta a száját a válaszra, de apja megelőzte.

- Fiam, túlságosan véded őket. A végén az fog elterjedni rólad, sötét kapcsolatod van velük. Tudod jól, mi jut azoknak, akikről kiderül, hogy a boszorkányok szövetségesei? – Fia felháborodva ránézett.

- Csak nem azt gondolod, hogy nem létező, sötét mágiával szövetkeztem általuk?

- Én nem, viszont Kyle-nak hála már elég sokan így látják. Nem akarom, hogy meginogjon a jövőbeli vezetőjük iránt a bizalmuk.

- Apám, én nem… - kezdte volta az ellenkezést a fia, de megint félbe szakították.

- Ne védd őket. Ha látod valamelyiküket, hogy bántják, csak hagyd rá. Megvédik azok magukat, ne félj. Kerüld őket.

- Apám! – kiáltott fel döbbenten Gwynn. – Képes vagy ezt mondani nekem? Te vagy a falu feje, és ezt várod el tőlem? Ők is a közösség része. Azt tanítottad nekem, hogy aki itt él, azokat védeni kell. Most pedig azt várod el tőlem, hogy nézzek keresztül rajtuk?

- Fiam. Gwynn fiam – sóhajtott mélyet az apa. Megfáradt sóhaj volt ez, melyben az elmúlt életének ötven év fáradsága benne volt. Az ágy melletti szék helyett az ágyra ült. Alatta kissé besüppedt a szalma, így Gwynn teste félig apja hátának gurult. – Fiam. Ha egy halálos járvány tör ki, azokat az embereket, akik a járvánnyal megfertőződnek, a falusiak bezárják a templom pincéjébe. Így a többiek valószínűleg nem kapják el a betegséget.

- De ők meghalnak ott…

- Így van. Néha a közösség érdeke, és annak túlélése fontosabb az egyénnél. Ez már csak így működik. És ez most is igaz. A fertőzés, legyen igaz, vagy nem, az ő házuktól ered. Bár karanténba nem tudjuk zárni őket, minden kapcsolatot meg kell szakítani velük, nehogy minket is megfertőzzenek.

- Apám…

- Emlékszel, fiam, a szégyenfára? – nézett rá komoran.

- Arra a hosszú, rohadófélben lévő karóra, ami a templom előtt áll, és ahova Prosperio bilincseli ki azokat, akik valamilyen formában szúrják a szemét?

- Gwynn, ne beszélj tiszteletlenül az atyáról! A szégyenfához a falu szégyenét bilincseli ki, hogy mindenki lássa, így jár az, aki rossz útra tér.

- Mit akarsz a szégyenfával mondani nekem, apám?

- Emlékszel arra a lányra, akit pár évvel ezelőtt Prosperio kibilincselt? – Gwynn némi indulattal a hangjában válaszolt.

- Annára? Igen emlékszem. Terhes volt.

- Házasság előtt. Ez szégyenletes.

- Meg is halt, mert tüdőgyulladást kapott.

- Ez volt számára a megváltás. Rossz útra tért. Most lelke a Purgatórium tüzében tisztulhat meg. De mindenki, aki ott volt, és aki csak látta, megvetette. Senki sem állt ki mellette. Mert nem volt oka kiállni érte. Te is tudod, hogy hogy mentél el mellette, gyermekem – Gwynn szégyenkezve lesütötte a szemét. – Most ugyan ez a helyzet van velük kapcsolatban is. Hajtsd le a fejed, és kerüld őket. Ne végy róluk tudomást.

- Ez a falu belülről rohad… - csúszott ki a száján. Apja indulatosan felállt az ágyról.

- Ha majd te leszel a falud első embere megérted, miért mondtam el neked mindezt, fiam! Vannak szabályok, amiket be kell tartani, vagy a közösség ellened fordul. És nincsen rosszabb, a feldühödött falusiaknál. Nem akarom senki halálát. Szerinted, hány alkalmuk lett volna az ittenieknek felgyújtani a házukat? Amíg nincs rá egészen biztos ürügy, nem fogom engedni nekik, ezt még megteszem értük. Viszont! Itt következik az, hogy viszont, elvárom tőlük, hogy tartsák meg azt a pár méteres távolságot köztünk, ami van. Továbbá elvárom tőled azt, hogy a falu békéje érdekében, ne védd őket, ne pártold őket, és ne, könyörgöm, ne találkozz velük! – indult meg a kijárat felé, majd még egyszer visszafordult és mélyen Gwynn szemébe nézett. – És, fiam, a hárpiák ugyan letépik az emberek fejét, a testüket hátrahagyva, mert az itteni fajtájuk az agyat szereti. Most pedig, bizonyára meg akarták kóstolni a szívüket is. Nem gondolod, hogy ez egy kissé furcsa? – tette fel a kérdést, majd magára hagyta a fiát. Gwynn ökölbe szorította a takaró szélét fogó kezeit. Felzaklatták apja szavai, és bár megértette, miért cselekszik így, egyáltalán nem volt szándékában egyetérteni vele. Minden erejét összeszedte, és leszállt az ágról. Jobb kezét bordájára szorította, majd lassan megindult kifelé.

- Na, vár csak Kyle, ha megtalállak, még a lelkedet is kiverem belőled – szűrte ki a fogai közül. Amikor kilépett az ajtón, fel volt készülve arra, hogy belebotlik apjába, vagy a többi lakóba, de feltűnően kihalt volt minden utca. Még a kocsma felől sem hallatszottak a megszokott zajok. A gyerekek játszadozásait sem hallotta. A tompa, távoli hangok a templom felől jöttek. Apja minden bizonyára összehívta a gyűlést. Egyelőre elhalasztotta Kyle péppé verését és a templom felé vette az irányt. Ám út közben, a szeme sarkából észrevett egy ismerős fejkendőt. Sietve az alak felé indult, már amennyire a törött bordája engedte.

- Lillahnn! – szólította meg halkan, nehogy valaki megpillantsa őket. A lány valószínűleg nem hallhatta meg. A part szélén guggolt két ház között és a vizet nézte, ahogy a zöld köd táncol a felszínén. – Lillahnn! – szólongatta picivel hangosabban, miközben óvatosan felé közeledett. A lányt bizonyára kellően elvarázsolta a mozgó köd, mert meg sem hallotta Gwynnt. A fiú oda ért hozzá, és kezét a lány szájára tapasztva, nagy nehezen fedezékbe vonszolta. Út közben eszébe jutott, hogy lehet kissé elragadtatta magát, mert úgy érezte, még jobban széttört a bordája. Lillahnn pedig erősen ficánkolt karjai között. Amint beértek a kamra és a ház által bezárt, kissé bokros rejtekhelyre, a fiú eleresztette a lányt.

- Nyugalom, Gwynn vagyok – engedte el kezét a lány szájától, de az mondata közepén erősen arcul csapta.

- Au! Mondom, hogy Gwynn vagyok! – tette kezét az arcára kissé felháborodva.

- Tudom, hallottam. A pofon azért járt, mert barbár módon elragadtál, és megijesztettél! – válaszolt mérgesen a lány.

- Halkabban, meghallják, hogy itt vagyunk és akkor aztán nyakunkra szakad a mocsár! – csitította Lillahnnt Gwynn. Az értetlenkedve nézett rá. – Nem lenne szabad itt lenned. A falu veszélyes hely neked.

- Ugyan miért? – kérdezte olyan hangsúllyal, mint aki egy hadsereggel is képes szembe menni. 

- Figyelj, tegnap ami történt… Én nem akartam, hogy ez legyen… ott voltam, de megakadályozni már nem…

- Tudom, hogy ott voltál. Köszönöm – mosolygott a fiúra. Ettől a mosolytól zavarba jött. Szaggatva ugyan, folytatta a mondandóját.

- A halott srácok feje eltűnt. A szívükkel együtt. Erről tudsz valamit? – nézett Lillahnn mélyzöld szemében. A lány egy pillanatra félre nézett, és tétován megrázta a fejét.

- Mire akarsz kilyukadni?

- Azt hiszik, ti öltétek meg őket, és boszorkányok vagytok. Az apám ugyan nem engedi nekik, hogy bármi kárt okozzanak bennetek és a házatokban, mivel ott vagytok. De, ha ide jöttök, akkor azt tehetnek veletek jóformán, amit akarnak. Nem biztos, hogy tudni fogok segíteni neked, Kyle miatt már úgy gondolják, elbájoltatok – a lány hihetetlenkedve hallgatta végig Gwynnt.

- Ez ostobaság – csuklott el a hangja. – Éppen kiharcoltam, hogy kint legyek, erre kiderül, hogy sehol se szabad lennem – Gwynn kétségbeesetten nézte a szipogó lányt. – A sorsom nekem is az, hogy mélyvirág legyek.

- Mélyvirág? – nézett rá értetlenül a fiú. A lány vett egy remegő sóhajt és válaszolt.

- Mélyvirág. Tudod, mi másik országból menekültünk ide. Mifelénk a vidékek tele vannak magas hegyekkel és sötét, alagútszerű, mély szakadékokkal. A szakadékok sötétségében, ahova csak egyetlen fénysugár ér el, nő a mélyvirág. Apró, hófehér szirmai vannak, és oly sápatag, hogy aki csak látja, megesik rajta a szíve. Ám olyan mélyen van, és olyan helyen, ahova emberi kéz nem ér el. Ott kell a szikla repedésében élni élete végéig. Oly nyomorultul hervad el, hogy belesajdul a szív. Mélyvirágnak mondják azokat is, akik elvonultan, önkéntes száműzetésben élnek házaikban. Én nem akarom csak a sötét repedéseket bámulni és csak egyetlen fénysugarat kapni. Élni akarok, nem pedig a létezés peremén egyensúlyozni.

- Ahnn – fogta kezei közé a lány könnyes arcát és a szemébe nézett. Lillahnn nem tudta mi miatt pirult el jobban, a meleg kezek érintésétől, vagy pedig attól, hogy életében először hívták becenéven. – Nem leszel mélyvirág. Akárhányan is vádoljanak meg téged, hogy boszorkány vagy, én nem fogok nekik hinni. Akármennyire is mondják nekem, hogy vegyelek figyelmen kívül, nem foglak.

- Miért vagy velem ilyen kedves? Nem is ismersz. Nem tudod, ki vagyok, és miért vagyok itt – szipogta a Lillahnn.

- Nem kell tudnom, csak a neved és már nem vagy ismeretlen – mosolygott a lányra a fiú.

- De akár boszorkány is lehetnék, és megölhetnélek, amikor csak kedvem szottyan, nem igaz?

- Nem vagy boszorkány. Tudom, és kész.

- Miért vagy velem ilyen? – nézett Gwynnre Lillahnn. Össze volt zavarodva, a szíve a mellkasában dörömbölt, olyannyira, hogy össze kellett kulcsolnia kezét mellkasa előtt. Zavarában nem mert a fiú szemébe nézni, és csak kócos, barna hajára meredt. Tudta, hogy nem szabadna ennek megtörténnie. De már az övé volt.

- Mert még nem láttam senkit ezen a helyen, aki ennyire szeretne élni. Lenyűgöző vagy. Épp csak most szabadultál ki a sziklák közül, és már repülsz is, olyan szépen, ahogy senki sem tud. És meg akarlak védeni a falumtól. Még mielőtt letörik a szárnyaid. Te nem vagy mélyvirág, hanem a legszebb madár, aki valaha is láttam – Lillahnn vékony kezét a virágos fejkendőjéhez emelte, és széleit egészen a szeméhez húzta. Végtelenül zavarban jött, megszólalni is képtelen volt. Tetszett neki a fiú kellemes, kissé mély hangja. Hirtelen, hangos nyikorgással kitárult a szemközti templom széles faajtaja. A lány rémülten közelebb húzódott Gwynnhez, amint lassan özönleni kezdtek kifelé a férfiak. Köztük volt Kyle is. Egyáltalán nem látszódtak rajta sérülés nyomai. Gwynn kinézte belőle azt is, hogy a társait használta fel arra, hogy ő ép bőrrel megússza. Az egyik legnagyobb bajkeverőt, akit nem szívleltek a lakosok, most vállon veregették, mintha csak valami bajnok lett volna, aki legyőzte a sárkányt. A fiú agya élesen azon kattogott, hogyan juttassa ki biztonságban Lillahnnt feltűnés nélkül. Utoljára az apja lépett ki, és még öregebbnek látszott, mint amikor Gwynn nem sokkal ezelőtt látta. A haza induló apját megállította Prosperio. A jelek szerint az idősebb Mentho egy ideig fel lesz tartóztatva, így Gwynn kézen fogta a mellette kucorgó lányt, és a házak között lassan hazafelé kedzte vezetni Lillahnnt.

- Most haza kell menned. Ha igazán kint szeretnél lenni a négy falon túl, a szamáristállótól nem messze, a te házadhoz közel, van a régi malom. Senki sem használja, egy baleset volt ott egy ember meghalt, és régen a szelleme kísértette. Azóta elűzték őt, de úgy tartják átkos egy hely. Régen sokat mentem oda az öcsémmel és a bátyáimmal, biztonságos. A magasabb kövek és a növények eltakarják.

- Te is ott leszel? – csúszott ki Lillahnn száján a kérdés.

- Ott leszek. Csak nem hagyok magára egy hölgyet! – vigyorgott a lányra, aki még jobban elpirult. Kiértek az utolsó előtti házhoz. A ködön túl látni lehetett Lillahnn házát. – Találkozzunk délután, amikor harmadjára kongatnak – súgta még a fülébe. A lány bólintott és hazafelé indult.

Gwynn éppen időben ért haza apja előtt. A férfi arcán sötét ráncok pihentek.

- Holnap kijössz velem a vizekre – Gwynn épp ellenkezni próbált, amikor apja durván félbe szakította. – A bordatörés nem állíthatja meg a férfit abban, hogy elvégezze teendőit. Amúgy is már egészen lelkesen sétálgattál egyedül ma délelőtt. Holnap jössz velem, megmondtam már tegnap is, vitát nem nyitok e felől. Megyek, kifogtam egy lápi sellőt, de ez téged úgysem érdekel, ha keresnél, hátul leszek – morogta, majd becsapta maga után az ajtót. A fiú nem tudta mit mondhatott neki a falu papja, de alaposan felzaklathatta az apját. Tudta, hogy igen kockázatos a mai nap törött bordával mászkálnia, de a malomnál akart lenni. Amikor eljött a megbeszélt idő, előszedte az íjfaragó készletét, majd a malom felé indult.

Ahogy belépett a malom eltakart udvarára, megpillantotta Lillahnnt. A lányon a helyi viselettel igen csak ellentétes öltözék volt. Az emberek, leginkább a lányok és asszonyok egyszínű ruhákat viseltek, így a legkevésbé voltak feltűnőek az élővilág számára. Minél idősebbek voltak, annál sötétebb árnyalatúra változott az öltözetük. Lillahnn hófehér ruhát viselt, melyen apró, színes virágokat hímeztek, ujja rövid volt, nyaka pedig kissé szabadon hagyta a lány mellkasát, ám semmi kihívót nem engedett a szabása mutatni. Vastag harisnya volt a lábán, és egy elnyűtt fekete cipő. A fején lévő kendő halványkék színben festett, némileg idősebbnek láttatta, mint ahány éves valóban volt. A lány arca felvidult, ahogy megpillantotta, de némileg aggódva kérdezősködött.

- Nem lesz baj, hogy itt vagy? És úgy festesz, hogy meg vagy sérülve – Gwynn megmutatta neki ami a kezében volt.

- Csak nyílvesszőt akarok faragni – kacsintott a lányra. – Ne aggódj, mifelénk az emberek gyorsan gyógyulnak. Segítesz gallyakat keresni?

- Szóval csak azért csalogattál ide, hogy fiús dolgokat csináljak veled? – tette csípőre a kezét.

- Miért, mégis mit gondoltál? Hogy pillangókat kergetünk, Hercegnő? 

Lillahnn, átmérlegelve a nevetséges viselkedését, elmosolyodva sóhajtott egyet.

- Jól van, igazad van, szedjünk gallyakat!

A malom területén nőtt néhány rugalmas és erős ágú, alacsony növésű fa, és bokor. Mivel a talaj is elég nedves volt, nem száradtak el a gallyak, és megőrizték rugalmasságukat

- Ha megengeded a kérdést – törte meg a csendet Gwynn -, miért van rajtad fejkendő? Úgy nézel ki, mint a nagyanyám – vigyorgott a lányra, aki mérgében elpirult.

- Csak!

- De miért? A te korodban a lányok nem takargatják a hajukat. Vagy csak akkor, ha már gyereket szültek. Neked van gyereked? – csodálkozott el hirtelen a fiú.

- Hogy is gondolod? – háborodott fel vörös fejjel a lány. – Nincs gyerekem! A hajam meg, ha már ennyire tudni akarod, azért van eltakarva, mert… mert el kell takarnom, és kész! A színe miatt…

- Miért? Milyen színe van? –kíváncsiskodott tovább Gwynn.

- Aki kíváncsi, megöregszik olyan hamar, mint a vén Othélia!

- Kettőnk közül inkább majd te leszel vén boszorka, nem én – kacagott fel a fiú. Lillahnn nem nevetett vele, mire a fiú elhallgatott.

- A színe... - kezdett bele a mondatba, majd zavartan elhalgatott

- Milyen színe van, rózsaszín, hogy így takargatod? – viccelődött tovább Gwynn.

- Majd neked lesz mindjárt rózsaszín, ha továbbra is piszkálsz – vágott vissza mosolyogva a lány.

- Na, de mégis, milyen színű lehet, ha így szégyelled? – nógatta ismét Lillahnnt. A lány kénytelen volt belátni, hogy addig nem hagyja békén, míg nem válaszol neki.

- Vörös.

- Az az élet színe – mosolygott rá Gwynn. – Bontsd ki a hajad nyugodtan, itt nem kell szégyellned. – A lány elpirult. Örült a javaslatnak, mert ki nem állhatta, hogy egész idő alatt hordania kellett. Öregítette, és az anyag szélei vágták és szorították a füle mögött a bőrt. Kibontotta hát, és a vörös, dús göndör fürtök a hátára ömlöttek. Gwynn sose látott még ilyen szép hajkoronát.

- Sokkal jobban festesz így – csúszott ki a száján, mire mind a ketten zavartan elnéztek a másik mellett.

Egy ideig csendben keresgéltek, majd a lány megszólalt.

- Elég jól lősz. Mióta csinálod?

- Tíz évesen kezdtem el. Ritka errefelé, hogy valaki a halászáson, az élőlenyek trancsírozásán és a kereskedelmen kívül máshoz is értsen. Úgyhogy kénytelen vagyok magamnak csinálni mindent. Szerecsenére hozzávaló akad itt bőven.

- Miért kezdted el az íjászatot? – tette fel újabb kérdését, mikor a fiúhoz vitt néhány gallyat. Az megtapogatva őket helyeslően bólintott.

- Ennyi elég is lesz. Hogy a kérdésedre válaszoljak – indult meg az udvaron álló magányos kőhöz -, gondolom azt már tudod, hogy rendezni szokás erre egy kis fesztivált a tavaszi napéjre. Na, egyszer jött erre egy férfi. Külföldi volt. Igen erősnek nézett ki. Apámat kereste. A hátán hatalmas íj feszült, és egy lenyűgöző tegezben pihentek a nyílvesszők. Észrevette, hogy bámulom, így szóba elegyedett velem.

- Tetszik az íjam, kisfiú?

- Igen uram, sose láttam még ilyesmit. Erre felé csak szigonyok és hálók vannak.

- Elmaradott egy vidék ez – hangzott a felelete és levette a hátáról az íjat, hogy megmutassa nekem.

- Ez itt a legerősebb íj. A fa sivatagokban megbújó vértölgyből készült, a húr pedig unikornis ínjából van.

- Nagyszerűen néz ki, uram – ekkor döntöttem el, hogy én is íjazni akarok, hogy olyan erős legyek, mint az a férfi, és olyan lenyűgöző íjam legyen, mint neki. Sokszor megfordult itt azóta, szinte minden évben eljön és meg szokta nézni, hogyan fejlődöm. Csak ebben a nyomorult faluban nem sokra lehet vinni.

- Az az ember… - suttogta Lillahnn.

- Ismered? – kérdezte csodálkozva a fiú.

- Nem, őt nem. De a fajtáját igen… Mondd csak, Gwynn, milyen gyakran szokott a napéjegyenlőségre jönni?

- Két, három évente. Idén nem jött el. De miért fontos ez?

- Nem tudod véletlenül a nevét?

- Azt hiszem Elias Hollson - Lillahnn arca hirtelen elsápadt. - De elárulnád mégis kicsoda?

- Ő egy Őrző. Egy vadász – Gwynn egyre értetlenebbül nézett Lillahnnra.

- Hallottam már róluk. Mindenféle sötétségbeli szörnyet leölnek.

- Visszajár… - suttogta a lány.

- Mégis mire vadászhatna pont itt, pont ebben a faluban? – pillantott a mellette ülő leányra, aki csak meredt maga elé. Végül, amikor Gwynn kezdte azt hinni, már nem is fog neki válaszolni, megszólalt.

- Boszorkányra.