IX. A kívánság ára

 

Lillahnn fejét Gwynn vállán pihentette. Egymás mellett ültek a mohás kövön. A fiú egy ideje magába zárkózva bámult maga elé, miközben fogta a lány kezét. Lillahnn biztos volt benne, hogy Gwynn vár valamire. Tágra nyílt, csillogó szemeivel fürkészte társát. A köd gomolyogva hol felszállt, hol pedig ismét teljesen leülepedett. Végül Gwynn remegve felsóhajtott. Mindent számításba véve nem tudott eleget fizetni Élanthanak, de mindenképpen el kellett hozzá mennie. A lány aggódva nézett a remegő fiúra.

- Most el kell mennem egy kis időre – motyogta az orra alatt. – Te addig…

- Veled tartok – állt fel Lillahnn. – Nem szeretném, ha ilyen állapodba bandukolj. 

- De akihez készülök, nem biztos, hogy szívesen fog látni. Engem is lehet, kihajít. De az apám miatt. Az apám miatt… - szorította ökölbe a bal kezét. – Fel kell keresnem. Kerüljön bármibe. – harapott erősen a szájába, miközben lekászálódott a kőről. Lillahnn vele szemben megállt, és pironkodva két keze közzé fogta a fiú arcát.

- Veled tartok – hangsúlyozta nyomatékosan. Gwynn végül felsóhajtott és magához ölelte a lány törékeny testét.

- Rendben. Élantha, a falu különce, gyógyító. Akkor mehetünk hozzá, ha valami nagy baj van. Amikor tudunk fizetni. Legutóbb, amikor Prosperio meg akarta támadni a házatok, kértem, hogy segítsen. Eljött a Lidérc, aki hozzá tartozik. Ki tudtam fizetni, de csodáltam, hogy egyáltalán segített.

- Hogy érted? – Gwynn mély, remegő sóhajtással válaszolt.

- Tartozom neki. Évekkel ezelőtt kértem, hogy mentse meg Balt, elkapott valami nyavaját, amitől zöld, véres kelések keletkeztek a testén. Nem fizettem neki, a mai napig. Akkor úgy gondoltam bátor gyerek vagyok, mert megtettem. De Élantha megharagudott rám. Most pedig két kívánságom is lenne hozzá. Az apám élete, és az alkum rám eső része, amit Prosperioval kötöttem.

- Alkut kötöttél azzal a rémséges emberrel? – kerekedett el Lillahnn szeme. – Mégis mit? – Gwynn lesütötte a szemét, és a lány megértette, hogy nem akarja neki elárulni. Rosszul esett neki a fiú hallgatása, de elfogadta a döntését.

- Itt az idő – sóhajtott megint Gwynn. – Apámért pedig csak reménykedhetek. De Élatha csak bizonyos időben fogad személyesen látogatókat. Legutóbb nagyon kegyes volt hozzám, amiért meghallott és elküldte a Lidércet. Ki kell találnom valamit, ami elég értékes az ő számára. – Megfogta a lány apró kezét, és elindultak a falu másik végébe, egy távoli pontban pihenő viskó felé.

- Milyen árat kér ez a nő?

- Élantha nem akar pénzt. Sokkal inkább arra vadászik, úgy mond, hogy minél különlegesebb, értékesebb legyen a fizetség. Azt fogadja el, ami a legértékesebb tárgy nekünk. Ezért fogadta el a köpenyem. Most pedig olyan értékes dolgot kell kitalálni, ami a tartozásom is feledteti vele, de elég a másik két kérésemhez is. – Gondolatban nagyon remélte, hogy az asszony nem csap le a nyakláncra, amit Lillahnn adott neki.

- Mi lenne, ha én fizetnék?

- Nem lenne érvényes. Aki szívességet kér tőle, annak kell fizetni.

- Akkor én kérem helyetted – próbálkozott Ahnn.

- Nem jó. A kívánság csak attól jöhet, akinek mindenszinten köze van hozzá.

- Megpróbálhatnád apránként teljesíteni – gondolkodott el mellette a lány.

- Talán – motyogta halkan a párja. Egy ideig csöndben sétáltak egymás mellett. Lillahnn érdeklődve nézelődött, miközben Gwynn egyenesen előre meredve haladt úti céljuk felé. Ahnn imádta a természetet. Apja lelkesedését örökölte az alkímia tudománya irányt, így mindenre úgy tekintett, mintha valami csodálatos hozzávalóra bukkant volna. A sáros, keskeny út mellett szinte rögtön elkezdődött a mocsár. A ködből előbukkant a nádas, tavirózsás rengeteg. A sáros út szélén azonban fantasztikus növények burjáztak. Halványrózsaszín, gumós gyökerek teteje kandikált ki a sártakaróból. Ezen kívül sok-sok a lány számára még ismeretlen növény bukkant elő a ködből, miközben néhány ismerős hozzávalót is felfedezett. Ködbékák kezdtek bele a szokásos délutáni énekükbe, és Lillahnn mosolyogva hallgatta őket. Csodálatos világba születtem. Gondolta elragadtatva. Még csodálatosabb lett, mert találkozhattam Gwynnel. Tudta, hogy az övé lett, amint meghallotta a hangját. Anya mosolygós arca derengett fel előtte, amint kedves hangjával mesél neki, hogy egy lány csak egyszer eshet igazán, teljes szívével szerelembe. Abban a pillanatban tudni fogja, amikor a párja megjelenik előtte. Utána már csak a választottjáért dobog majd a szíve, és kerüljenek akármilyen messzire egymástól, örökre kötődni fog hozzá. És így csak is azt az egy férfit fogja szeretni.

- Így esünk mi szerelembe – suttogta maga elé, amit Gwynn nem hallott meg. A hirtelen felvillant emlék az anyjáról elszomorította, és fellángolt benne az a mérhetetlen düh és kétségbeesés, amit mindig igyekezett elnyomni magában. Lillahnn nagyon félt az emberektől. A vádaskodásuktól. A kimondott, kegyetlen szavaiktól, amik aztán összezúzhatják a családok életét. Eszébe jutott az a végzetes nap, az a szörnyű emlék, ami minden éjszaka kínozta. Anyja meggyötört, szeplős arca; csapzott hajkoronája; véresre ostorozott háta úgy beleégett az emlékébe, hogy most is, Gwynn mellet sétálva édesanyja meghurcolt testét látta maga előtt.

- Ahnn? Ahnn! Jó ég, te zokogsz! Ahnn, mi történt? – rázogatta a vállát döbbenten Gwynn.

- Nem akarom – hüppögte a lány – Nem éghet el… Anya… - nézett megtorpanva maga elé, mintha nézne valakit.

- Ahnn, itt vagyok – ölelte magához szorosan Gwynn, miközben simogatta a lány puha haját. – Bármi is ragadott el innen, gyere vissza. Csak megölöd magad. Itt vagyok veled. Minden rendben. Itt vagyok – ismételgette a fiú, miközben magában mérgelődött, hogy semmi más vigasztaló szó nem jut az eszébe. Végül Lillahnn körbeölelte a derekát és sötétbarna ingébe fúrta az arcát.

- Jól vagyok. Csak néha, hirtelen eszembe jutnak azok, amikre nem akarok emlékezni – Gwynn állát a lány fejbúbjára támasztotta.

- Nem tehetünk azokkal az emlékekkel semmit, amik már megtörténtek. De a jövőnk miatt már harcolhatunk. Hogy ne legyen ugyan olyan, mint ami már elmúlt – Lillahnn szipogva bólogatott, majd elhúzódva a fiútól megtörölte a szemét és csodás mosollyal ránézett. Gwynn szíve nagyot dobbant, amikor ismét beleütközött a lány élettel teli, kicsit még könnyes tekintetébe. A következő pillanatban valami hangosan megnyikordult a közelükben. Gwynn próbálta megőrizni a nyugodtságát.

- Itt vagyunk – a lány érdeklődve körbekémlelt, miközben közelebb mentek a kunyhóhoz. Rozoga falécekből kirakott keskeny híd vezetett a tó közepén lévő kis földterületen álló házhoz. Néhány nyeszlett, kiszáradt fa fogta körbe Élantha hajlékát. Furcsa módon nem lepte be zöld ködtakaró a félig megroggyant viskót, de a nap se sütött rá. Az épület körül különös színű sár volt, a falak rozoga deszkából készültek, az ablakok pedig olyan koszosak voltak, hogy ki sem lehetett látni rajtuk. Az ajtó nyitva állt, mintha már készültek volna a fogadtatásukra. Gwynn épp mondani akarta volna Lillahnn-nak, hogy maradjon inkább kint, amikor éles női hang szólalt meg belülről.

- Gyertek csak beljebb, úgy-úgy, hozd magaddal a lányt is! – a hang hallatán valamiért végigfutott a hideg Lillahnn hátán. Kissé félve kapaszkodott bele Gwynn karjába. Óvatosan beléptek a küszöbön, és az ajtó hangosan becsapódott mögöttük. A sötét viskóban a Lidérc csillagos teste adta a fényt, aki kedvesen köszöntötte őket. A padló hangosan nyikorgott a ház egyik végéből, jelezvén, hogy Élantha közeledik feléjük.

- Lidérc, menj és hozz egy zsák szív alakú makkot Mélyerdőből! – utasította a lényt, mire az engedelmeskedve elillant. Egy pillanatra feketeség burkolta be őket a viskóban, majd halványan pislákolni kezdett négy gyertya. A ház belülről is nyomorúságosan festett, de annak gazdája se nyújtott szép látványt. Élantha vénséges öregasszony volt, hosszú ősz haja a koszos földet súrolta, aminek végei mocskosak voltak. Vézna testét vékony hálóruhaszerűség takarta be. Arca ráncos volt, néhány fekete szőrszál meredezett ki állából. Szája lefelé biggyedt, orra nagy volt, szemöldöke pedig kihullott. Viszont a szeme megdöbbentette Lillahnn-t. Barna szeme oly élénken tündökölt, mint egy kisgyermek tekintete, és milliónyi tudást rejtett magában.

- Nos, tudom miért jöttél. Apád haldoklik. Merész dolog volt otthon hagynod teljesen egyedül. Ráadásul még mindig zaklatott vagy apád tanácsadójának a halála miatt, ami bizony, drága fiam a te felelőtlenséged. Épp úgy, mint a falu papjával kötött alkud is! – hangja egyre magasabbra szökött, és nagyon dühös kezdett lenni. – Alkudozol! Segítségért könyörögsz! Aztán most meg itt vagy, hogy ismét két szívességet kérj tőlem. Azt hiszem, kissé elvetetted a sulykot, gyermekem. – Gwynn nyitotta volna a száját válaszra, de a vénasszony nem hagyta beszélni. Lillahnn gyanakodva nézett az öregre, és egyre rosszabb érzése támadt.

- Nos, idegesítő vagy, amiért ennyire elszálltál magadtól, és azt hitted te diktálhatsz mindenkinek. A pappal újat húzni, hát nem szép dolog, ráadásul azt kéred, adjam neki azt, amit elvettem. És pont te kérsz meg erre is. Nevetségessé akarsz tenni? Úgy hiszed, te Gwynn Mentho csak úgy alkudozhatsz, csak úgy megköthetsz bármit is, ahogy éppen kedved tartja? Heh, még ilyet! Nem fogom én ezt elvállalni!

- El kell vállalnod, Élantha! – vágott a szavába Gwynn. – Nem tudok mondani semmit, csak könyörögve kérlek, segíts még utoljára!

- Hm. Ez lesz az utolsó?

- Az utolsó – bólogatott a fiú.

- Rendben van, viszont ne hidd, hogy elfelejtettem a tartozásod! Fizetned kell – húzta sátáni vigyorra ajkait. – Már tudom is mit kérek tőled.

- És ha nem tudom teljesíteni?

- Ó, dehogynem fogod tudni! – kuncogott magában a nő, és alaposan végigmérte a két fiatalt. Lillahnn hátán ismét végigfutott a hideg. Gwynn pedig idegesen megmarkolta a nyakláncot. Élantha újból felvihogott.

- Ezzel mindent ki tudsz fizetni. A tartozásod el lesz felejtve. Az apád meggyógyul, és a pap is visszakapja az erejét.

- Áruld el, mit kérsz Élantha, ne húzd az időt!

- Micsoda bátor fiúcska vagy, még parancsolgatni is akarsz. Nagyon szórakoztató lesz, már alig várom, hogy megkaparintsam. Nos, halld hát, Gwynn Mentho a kívánságod ára nem más, mint az a leány, melletted!