VII. Lidérchang

Gwynn elképesztő dühöt érzett. Mérges volt Wyrell miatt, amiért megátkozta az apját; mérges volt az apjára, amiért nem gyógyult hamar fel; mérges volt Avey-re, amiért nem teljesítette a kérését; és hatalmasat csalódott benne. Végezetül szétvetette a düh, amiért ilyen meggondolatlan volt. Szíve a torkában dübörgött, a kezei és a lába egyszerre remegtek a félelemtől és az idegességtől. A gyomrában nehéz köveket érzett. Csak szaladt előre, miközben semmilyen jó tervvel nem tudott előállni. Kétségbe volt esve az alku miatt. A köd pedig gomolygott, mint zöld pára, takart be hirtelen mindent körülötte. Talpa alatt cuppogott a sáros föld, néha hirtelen megcsúszott rajta, de tartotta az egyensúlyát. A feldúlt lakosok zajongva közeledtek a határ felé. Gwynn elhaladt a templom mellett, ahol hörgésre lett figyelmes. A szégyenfánál megpillantotta Avey-t. Nem vesztegetett időt arra, hogy megálljon előtte, de a szeme sarkából is feltűnt, hogy kegyetlenül elbántak vele. Avey körül véres sár volt. Köhögése elhalkult, ahogy Gwynn szaladva elhagyta a templomot.

Hirtelen megtorpant. Tudta, kitől kell segítséget kérnie. Ideje már nem volt visszafordulni, így csak imádkozhatott, hogy meghallja a hívását.

- Segíts nekem, Élantha – suttogta, majd újból futásnak eredt. Ahogy a dühödt falusiakat beérte, azt a nagyon különös tényt konstatálta, hogy pusztán férfiak voltak jelen. Se idősek, se asszonyok, pedig egy-két felnőtt nő kivételével mindenki hazatért a napokban. Ahogy a tömeg élére verekedte magát, megtorpant Prosperio előtt. A férfi megvetően végig mérte, mint ahogy egy felnőtt teheti azt a fiatalabbal.

- Csődöt mondott a kísérleted – mondta leereszkedő hanggal. Gwynn keményen állta a tekintetét, miközben óbégatott és kiabált a tömeg. Valami nagyon nem volt a helyén velük kapcsolatban, és roppantul zavarta a dolog, hogy nem tudott rájönni mi a baj.

- Nem hiszem, nézzen csak hátra. Csupán ennyi embert tudott az atya mozgósítani? Ahogy elnézem, Avey még a gyűlésre sem jutott el. Az Öregek pedig ezáltal nem nagyon tudnak erről. Ennyire szúrják a szemét? – nézett rá gyanakodva a papra.

- Nem tudja itt senki szinte, hogy kik azok abban a házban! – mutogatott hevesen Lillahnn otthona felé. – Akiket itt látsz elhitték szavaim! Cselekednem kell!

- Álljunk meg egy szóra Prosperio! – vakarta meg a tarkóját Gwynn. – Nem vállal ezzel túl nagy kockázatot? Csak úgy, az apám, és az Ősök jóváhagyása nélkül, maximum egy tucat férfival – hangsúlyozta ki – nekimegy a háznak? Ez minden józanész szerint röhejes.

- Minden jól ment volna! – bukott ki Prosperio – Erre te jössz és felrúgod a tervemet!

- Milyen tervet? Ó, már értem. Ezeket lefizette, Prosperio. Ha jobban megnézem őket nem is idevalósiak. Maga… balesetnek akarta az egészet. Olyan ez a viselkedés, mintha valami titkolnivalója lenne, amiről tudnak… – jelentette ki hűvösen. – Ha ezt az apám megtudja, kirekesztéssel minimum számolnia kell magának, atya!

- Jól mondod, ha megtudja. Odaveszhetsz te is a balesetben – húzta sátáni vigyorra ajkát. – Titka pedig minden embernek van.

- Ahogy elnézem az atyát, inkább a Sátán szolgája, nem az Istené – szűkült össze Gwynn szeme. – Tőled ered a rothadás, nem pedig az ő otthonukból.

- Isten nem véd meg minket! Ha a szeretete oly végtelen lenne, csodát tenne velünk, és eltűnnének a bestiák! Mi halljuk az ő szavait, de a mi hangunk süket fülekre talál! Őt szolgálom, igen. Az ő szeretete miatt védem ezt a mocsaras, bűzös vidéket! Ha nem cselekszik, mi cselekszünk. A szeretete által.

- Tehát, azt állítja, az Istened azt akarja, hogy ölj ártatlanokat?

- Isten életben hagyja, aki méltó az örökléthez. A bűnöst pedig megjelöli és kitaszítja onnan. Én pedig általa cselekszem!

- Szóval ez így megy? Csak úgy ítél jó és rossz fölött? Saját maga belátása szerint? Ha valóban ezt teszi, nem másabb, mint az ember.

- Te aljas, pogány gyaúr! A szégyenfán lesz a helyed neked, miután elvégeztem itt a dolgom! – fenyegetően indult meg a fiú felé, aki félelem nélkül nézett Prosperióra. Az egészben az volt a furcsa, hogy a tömeg csak álldogált, néha hírtelen elkiabáltatták magukat, hogy halál a boszorkányokra. Mindezt a leglehetetlenebb pillanatokban. A fiú teljesen hitt abban, hogy nincs félnivalója ettől az eszetlen paptól, ám megdermedt, amikor a férfi a kezei között egy furcsa tőrt tartott. Vasból készült, boszorkányok ellen, de mégis olyan volt, mint a boszorkányok híres fegyvere. Villámsebesen előkapta az íjat és a pap felé célzott.

- Hah! Tán lőni akarsz? Tizenkét tanú előtt? Akik mind mellettem állnak?

- A szavaival élve, Isten a tanúm rá, hogy jót cselekszem – mondta hűvösen, majd kifeszítette a vértölgyből készült íjat és célzott. Prosperio szintén támadásba lendült.

- Úgy tűnik pont jókor küldött az Úrnőm – szólalt meg egy gyenge, harmatos hang. Gwynn nyílvesszője nagy ívben elrepült a pap arca mellett. A fiú magában nem tudta elfojtani a bosszúságát. Túl büszke volt ahhoz, hogy így eltévessze a célt.

- Ez.. ez meg milyen pokolbéli teremtmény? – hőkölt hátra Prosperio, miközben kiesett a tőr a kezéből. Gwynn a hang irányába nézett, miközben zavaróan felharsant megint a „Halál a boszorkányokra!” kiáltás. Valami itt nem volt rendjén.

- Üdvözöllek. Éjlidérc vagyok. Az Úrnőmet szolgálom. Azért jöttem, mert feladatot kaptam, hogy védjem meg azokat, akik a faluszéli házban élnek. – Halovány, kéken derengő, áttetsző alak lebegett a talaj fölött pár centivel. Testében milliónyi csillag szikrázott. Hol sűrű gomolygás volt, hol emberi testté állt össze.

- Köszönöm, Élantha – sóhajtott fel megkönnyebbülve Gwynn. – Örülök, hogy ismét látlak, Éli.

- Ezt a nevet egy Gwynn nevű kisfiú adta nekem, még évekkel ezelőtt.

- Én vagyok Gwynn. Felnőttem.

- Ó, igen, ti élők mindig csak növekedtek, hogy aztán elhaljatok. – Éjlidérc elfordult a fiútól és Prosperio felé nézett.

- Menj innen! Beszennyezel a testeddel! – tett hessegető mozdulatokat felé a reszkető pap.

- Beszennyezlek? Furcsa szó. Főleg egy olyantól, mint te. Kezedben athame, a boszorkányok leghűségesebb fegyvere. Mögötted élők, akik igazából már nem élnek. Testüket te töltötted meg furcsa varázslattal. Te pap vagy, mégis rontást használsz.

- Ez igaz? – kerekedett el Gwynn szeme. Az Éjlidérc bólintott. – Prosperio! – csattant fel fenyegetően. – Ha megidézte ezt a rakás szerencsétlenségből álló tömeget tűntesse is el!

- Ugyan miért tenném? Megtudtad, hogy használok sötét mágiát… De ebben van az erő! Hogy a fényt és Istent szolgáljam!

- És arra, hogy a falumat megrontsa! Egyszerűen nem hiszem el! Ha az apám és az Ősök megtudják, magának befellegzett! Tűntesse el őket, és akkor talán nem mondok el néhány dolgot. Magam se értem miért ajánlom fel ezt.

- Na, miért? Nem fogok engedelmeskedni holmi kölyöknek! Tudják csak meg! Tudják csak meg, hogy én így szolgálom őket! A falusiak szeretnek és tisztelnek engem! Eddig egyik pap sem volt nálatok ilyen hosszú ideig! – mielőtt Gwynn visszavághatott volna, az Éjlidérc megszólalt.

- Az erőm végtelen, míg az Úrnőmet szolgálom. Ő táplál, és feladatot ad, amitől egyre erősebb és erősebb leszek – rátekintett az emberekre, amik kiabálva, álldogáltak esetlenül a pap mögött. A következő pillanatban fehér fény tört elő a szájukból, és a szemükből. testük egyhelyben rázkódott egy darabig, majd néhány pillanat elteltével fény vakította el Prosperiót és Gwynnt. Miután dörzsölve kinyitották a szemüket, a pap felkiáltott.

- Az embereim! Ezt még megbánod! - fenyegetőzött mindenfelé.

- Nincs már hatalmad a lélek fölött – szólt csengő, túlvilági hangon. – Teljesítettem a rám szabott feladatom. Úrnőm kéri a fizetségét.

- A pajtában van. Megtalálod – válaszolt Gwynn, majd az Éjlidérc eltűnt kékes pislákolást hagyva maga után.

- Ezért még megfizetsz – lihegte a pap. – Most eltűnt az erőm… Oly gyönge vagyok nélküle. A sötétség erőt ad. Hatalmat…

- Nagyon megható – fanyalgott a fiú. Szíve megnyugodott, hogy Lillahnn biztonságban van az éjszakára. De nem csak egy éjszakára akarta, hogy ne essen bántódása. Leguggolt a közben a földre rogyó sápadt férfi mellé. Már épp szólt volna, amikor Prosperio motyogásba kezdett.

- Még egy boszorkány? Van egy segítője is… ha ezt a falusiak megtudják, hogy Gwynn Mentho szövetkezett velük…

- A falusiak tudnak Élantha létezéséről. Nem messze lakik a falutól, és sajnos nem boszorkány. Ő a bába, és a falu orvosa. Ha fel tud ajánlani valaki valami értékeset, segít. Ám inkább félve tisztelik őt, és csak a legnagyobb vészhelyzetben fordulnak felé. Ő egy specialista. Ha az atya be akarja adni a falusiaknak, hogy Élantha boszorkány, rossz következményei lesznek.

- Hallgass!

- Én azt mondom, állapodjunk meg valamiben.

- Nem érdekel egy ajánlatod sem! – Gwynn tudta, hogy az alkudozás már igen mesterien megy nála, és egyre messzebb ment.

- Mint mondtam, Élantha különleges. Elvette az erőd. De vissza is adhatja – erre Prosperio hirtelen fölkapta a fejét, és kiéhezett holtsápadt tekintetével rá meredt.

- Mond, hát! – horkantott fel közömbösséget színlelve, de Gwynn tudta, hogy sikerült fellengetnie előtte a sáfrányos halat. Már csak oda kell adni neki teljesen. Gondosan ügyelt arra, hogy jól forgassa a szavait.

- Igen egyszerű ajánlatom van. Cserébe, amiért békén hagyod Mortimer családját felajánlom neked a hallgatásom. És persze Élantha csodáját – tudta, hogy messzire megy. Nem a sikeres alku miatt félt a legjobban. Attól jobban tartott, mi lesz, ha visszakapja Prosperio az erejét. Mindent számításba véve ez volt jelenleg a legjobb megoldás.

- Kecsegtető, igen kecsegtető, de Élantha mégis miért adná nekem vissza azt, amit ellopatott?

- Élantha mindent teljesít, speciális kéréseket, nem érdekli, előtte milyen okból ki kérésére okozott neked kárt. Csak a haszna fontos, az ár, amit meg kell érte fizetni.

- Én aztán nem fogok százakat fizetni egy ilyen…

- Mondtam, hogy én állom az alku ezen részét. Én fizetek neki. De nem leszel az adósom. Azt kérem, hogy ne okozz több kárt, ne lázíts.

- Mégis mi hasznod van neked mindezekből? Téged Elbűvöltek, visszautasíthatom az ajánlatom, hiszen a boszorkányokat véded!

- Nem vagyok Elbűvölve. Ők nem boszorkányok – Gwynn úgy érezte, egész életében ezeket a mondatokat fogja fűnek-fának szajkózni. - A falu békéje a hasznom. Ennyi az egész.

Prosperio gondolkodva meredt maga elé. Elpillantott néha a magányosan álló házhoz. Végül kaján vigyorral a száján feltápászkodott a földről. A fiú pontosan tudta, mit forgat a fejében.

- Jól van, most zsákutcába szorítottál, minden elismerésem. Félelmetes vezető válhatna belőled, de ezt sose fogom hagyni. Egy időre félre állítottál, ezt te is tudod. Ám vissza fogok térni. Visszatérek! És se neked, se a kis védenceidnek nem fogok könyörülni! – miután befejezte a szavalását, drámai mozdulattal megfordult, talpa alatt cuppogott a sár, majd elnyelte a köd.

Gwynn gondolkodva nézett egy ideig maga elé. Élantha járt a fejében, miközben számolni kezdett az ujjain. Végül arra a következtetésre jutott, hogy az eljövendő kéréseivel, amik miatt elé fog állni, minden bizonnyal még jobban magára haragítja. Tartozott Élantha-nak. Ráadásul még kettő megállapodás váratott magára. Remélte, hogy a mostaniért járó fizetség némileg kielégíti. A kelpie köpenyét adta el. Ám amint eszébe jutott, hogy Ahnn biztonságáról egy kis időre gondoskodott, már nem is bánkódott a köpönyeg miatt. Hazafelé indult.

A közelből Wyrell csodálkozva nézte az egész jelenetet. Úgy érezte, a fiúra bízhatja most már húgának életét.

- Késésben vagyunk, Moira – suttogta. Szemébe húzta széles karimájú süvegét és elegánsan ráült a seprűjére. Felkavarodott körülötte a zöld köd, ahol a levegőbe emelkedett, majd elnyelte az éjszaka.