2018. április 27., péntek

XIV. A két sötétség

Sziasztok, nagyon rééges-rééégen amikor még történtek csodák volt már új fejezet, kicsit elhanyagoltam az összes blogom, de először itt akartam életjelet adni, és megnyugtatni benneteket, hogy még ééleeek, és végre itt az új várva-várt fejezet! :D
Kicsit úgy érzem, az agyam egy kipukkant paradicsomhoz hasonlít, nagyon nehéz volt megírnom ezt a fejezetet, az elején lövésem sem volt arról, hogyan hozzam a képbe kicsit részletesebben az előző fejezet végén felbukkant lényeket, komolyan rengetegszer átírtam, mire elnyerte a tetszésemet, de aztán mégsem jött be. XD Aztán persze eléggé összevissza vagyok eleve, ide is kell beadandó, meg amoda is, meg vizsgaidőszak, meg államvizsga, meg egyebek... :D A word meg minden összetett szót aláhúz nekem pirossal. De nekem meg ne huzigáljon! XD Szóval kicsit macerás minden, de ha az ég is leszakad, akkor is meg akartam írni nektek ezt a fejezetet! :DD

Úgyhogy jó olvasást! ^w^ 

– A nemes-elfek voltak az első humanoid teremtmények, akik önálló birodalmat építettek fel. Vérvonaluk szilárd volt és erős. A természettel harmóniában éltek. Hatalmas erődöket emeltek fel a határaik védelmében, így elkerülte őket Liselotte teremtményeinek romlott bűze. A nemes-elfek közül emelkedett ki a nemes-király dinasztiája, és az uralkodó hosszú időn át, a családjával békésen vezette népét. A nemes-elfek szívében mély tisztelet és alázat volt teremtőjük, Zhion iránt. – Élantha mélyet sóhajtott, mintha csak elidőzne kedvese emlékén, majd egyre letörtebb hangon folytatta. – Az emberekkel, akik Harkul birodalmának határain kívül éltek, kezdetben nagyon jó kapcsolatot ápoltak. Kölcsönösen kereskedtek egymással, ám az évek során egyre többször kaptak össze először kisebb, majd egyre nagyobb és súlyosabb dolgokon. Végül fellobbant a Világégés. Az emberek Zhion miatt úgy hitték, az elfek a sötétség ravasz teremtményei, míg ők magukat a fény szolgáinak nevezték. Elvakult hitük mégis erőt adott nekik a küzdelemhez. Zhion, bár nem akart kezdetben beleavatkozni a háborúba, mégsem tudta figyelmen kívül hagyni népének sírását. Elkövetett egy nagy hibát, és fizikai formában szállt le a nemes-elfekhez. A háború meggyötörte a tiszta lelküket. Benne látták a béke kulcsát, melyért bármire képesek lettek volna. Harkul katonái elfogták a fekete hiúz alakjában megjelent Zhiont. Abban a reményben adták át az embereknek, hogy véget érnek a csaták. 
- Miért kellett az embereknek Zhion? – vonta össze szemöldökét elgondolkodva Gwynn. - Egyáltalán hogy voltak képesek átadni az ő teremtőjüket? - tette fel a második kérdést felháborodva.

- Már mondtam. Elvakultan és teljes szívből hitték azt, hogy a sötétségtől tisztítják meg Harkul birodalmát. A nemes-elfek között volt valaki, aki elárulta az embereknek, hogy Zhion fizikai formában testet szokott ölteni a hívásukra. Tökéletes alkalomnak látták azt, hogy az állítólagos sötétségtől gyökeresen szabadítsák meg az elfek által lakott területeket. Tudtak Zhionról, és ő volt az ára a háború végének. Bár nagyszerű, erős harcosok voltak a nemes-elfek, nem bírták lelkileg a több évtizeden keresztül elhúzódó öldöklést, és az áldozatokat. Mit tesz egy elkeseredett nép, ha hiába hívták saját teremtőjöket, és Zhion már túl későn jelent meg előttük? Cselekednek a jó élet reményében. Így hát eladták azt, aki megalkotta őket. A tettükért cserébe a nemes-elfek elvesztették halhatatlanságukat, és a mágikus erejüket. Az emberek katonai táboraiból betegségek szabadultak rájuk. Amint ezt az ellenségeik megtudták, ígéretük betartása helyett egy utolsó, mindent elsöprő rohammal végig tarolták Harkul birodalmát. Lemészárolták az összes nemes-elfet, míg egy sem maradt közülük. 

- Miért nem segítettél rajta? – tette fel a nyugtalanító kérdést Lillahnn. 

- Amint a segítségére siettem, bezártak engem ebbe a testbe, hogy aztán Fény Anyaként nevezzenek el, és mutogassanak, mint megtestesült fényasszony, aki a sötétség elfogása után szabadult fel. Erőm egyrésze semmivé lett, testem halandó, lelkem halhatatlan. Amint elöregszik ez a test, lelkem egy újat keres, de mindig ugyan az maradok. A Világlélek. Az emberek a kezdetektől fogva maguk képére akarták írni a világ teremtését. De ez egy másik történet – zárta rövidre a magyarázatot Élantha.
- Mi lett Zhionnal? – kíváncsiskodott tovább Lillahnn, miközben a mellette ülő Gwynn elgondolkodva meredt maga elé.
- Zhiont leláncolták a mágusok. Aztán borzalmas dolgot műveltek vele. Meggyötörték a fizikai testét. Élve, hiúz alakjában szétboncolták, majd kivették a szívét. A szívet mágiával megkötve eltemették egy föld alá épült erőd legsötétebb börtönébe. Nevét kitörölték az emlékezetből. Egytelen egy nyoma se maradt annak, hogy ki is volt ő. A bolygót azért hívják így, hogy ezzel is magukat emeljék még magasabbra. Zhion bolygója. Ahol az ember az uralkodó faj. Az ember, aki a bolygót és ez által Zhiont is birtokolja. Az ő szíve a mai napig a legdrágább zsákmányuk. Ott van elrejtve a föld mélyén, teljesen elfeledve. Így az emberiség elűzte a sötétséget. – Szólalt meg gúnyos, megvető hangon. – Legalább is úgy gondolták. 

Gwynn mélyet sóhajtott. Nagyon valószínűnek tartotta, hogy igazat beszél Élantha, és számos homályos folt megvilágosodott a számára. Ezzel egyidőben máris milliónyi újabb kérdés bukkant fel a fejében, pedig a kérdezés mestere mindig is Lillahnn volt. Egy kis ideig töprengve nézett maga elé, majd gondolataiból az elszunyókált Élantha horkolása rántotta vissza a jelenbe. Ahnn élesen megköszörülte a torkát, mire Élantha kábán felriadt. Mérgelődve megrázta a fejét, hófehér hajszálai fehér vízesésként omlottak a hátára. 
- Ez a test egyre jobban elhasználódik. Több szüksége van egy alvásra, mint egy macskának. Hol is tartottunk?
- Ott, hogy nem űzték el a sötétséget az emberek, csak úgy hitték. De akkor mi az igaz sötétség? – tette fel a kérdést a fiú. 
- Ó, erre én tudok válaszolni! – fordult lelkesen Gwynn felé Lillahnn, majd elmesélte, hogyan állította fel az oszlopokat a Hat Úr. Magyarázás közben ismét hevesen gesztikulált, és Gwynn esküdni mert volna rá, hogy a lány csillogó szemei előtt látja a hatalmas pilléreket. A könyökével a combjára támaszkodva, mosolyogva nézte Ahnnt. Ő elkapta néha Gwynn tekintetét és kissé elpirult. - Szóval Liselotte-tól ered minden, amitől félnek az emberek - fejezte be a történetet. - Ez az igazi, mélyről fakadó, gyűlölettel teli sötétség. Zhion és a Világlélek is azt bizonyítja, hogy egyetlen egy élőlény sem létezhet teljesen fény vagy árnyék nélkül. Ketten egyek. A világnak megvolt ez a rendje. 
- Zhion szívében is ott a jóság és a gonoszság – vette át újból a szót Élantha. - Ugyan ez igaz rám is, meg minden élőre ezen a földön. Semmi sem hófehér vagy éjfekete. Árnyalatok vannak. Ám néha a bennünk rejlő émelyítő sötétség felülkerekedik az elmén és a szíven. Ezért vált Liselotte szíve teljesen torzzá. Ő maga lett az a legyőzhetetlennek tűnő gyilkos sötétség, mely mindenhol ott van, és addig marja a lelkét az embernek, míg végül bele nem őrül. Így terjed. A legrosszabb járvány. Mindenben és mindenkiben benne rejlik. Ott volt az elfek szívének legmélyén is. Erre azonban az emberek nem gondoltak. Zhiont vélték a legnagyobb veszélynek. Azzal, hogy engem is és őt is megfosztottak az erönktől, szabad utat engedtek Liselotte sötétségének. Bármennyire is azzal hitegették magukat, hogy az én fényem embertestben is erős, és biztonságot ad, nem menekülhettek el Liselotte erejétől. Csupán azért zártak ide be, hogy elmondhassák magukról, birtokolják a fényt is – letörten sóhajtott. – Zhion… Egyedül a mélybe van eltemetve. Most őt öleli át az a gyötrelmes némaság, mint az idők kezdete előtt engem – hosszú ideig csendben ültek a hűvös kunyhóban, végül Gwynn törte meg a csendet. 
- Gondolom, a történetednek az ára valahogy összefügg azzal, hogy szabadítsuk ki Zhiont – Élantha sejtelmesen elmosolyodott és elővillant a foghíjas ínye. 
- Nem jársz messze az igazságtól. Arra kérlek benneteket, hogy amikor eljön az idő, pusztítsátok el a pilléreket. 
Lillahnn szájából kicsúszott egy csodálkozó kiáltás, míg Gwynn meghökkenve bámult vissza az asszonyra. Az járt a fejében, hogy ez teljességgel lehetetlen. Se ő, sem Lillahnn nem volt nagyhatalommal bíró mágus. Jelenlegi helyzetében pedig éppen csak el tud találni a nyílvesszőjével egy lápi rémet, hol van ő még ahhoz, hogy az országokat járva bozóton és mindenféle ismeretlen tájon keresztül leromboljon olyan oszlopokat, amiket még a legképzettebb birodalmi varázslók sem tudnak meglelni. Ő nem egy olyan alkat, mint amikről a regék és a hősi énekek szólnak. Nem akart semmiképpen se ilyenbe belekeveredni. Egyszerű Vadász akart lenni, jó messze az Ezer Tó Földjétől. 
- Sajnálom Élantha, de ez teljességgel ki van zárva! Nem tudom, mi a fizetségünk azért, hogy nem megyünk bele, de sem én sem Ahnn nem tudjuk ezt a kérésedet teljesíteni. Előbb fog itt hó esni, minthogy belevágjunk ebbe az egészbe. – Az öregasszonyra nézett, és már várta a dühödt fújtatását. Ám meglepetésére Élantha csak tovább mosolygott. 
- Ez az alku mind a kettőtökre érvényes és szabadon áll, egészen életetek végéig. Ha meghaltok, mielőtt teljesítenétek, a lelketek lesz a fizetségem.
- A lelkünket kéred? – csattant fel élesen Gwynn, mire a mellette ülő Lillahnn összerezzent. – Azt hittem nem mész el ilyen messzire, de mindig újabb határt lépsz át. 
- A világ alkukon keresztül működik. 
- Ebből az alkuból csak neked lesz hasznod. Nincs okunk rá, hogy eldugott oszlopokat romboljunk le! – állt fel, és a karjánál fogva gyengéden felhúzta a lányt is. 
- Hamarosan elég motivációd lesz rá, Gwynn Mentho – felelte sejtelmesen Élantha, mire a távolban hangosan felzokogott egy hosszúfarkú keselyű. Ezeknek a hallatán Lillahnn hátán végigfutott a hideg és rettenetes balsejtelme támadt.
Gwynn gyorsan feltépte a megviselt állapotban lévő ajtót, majd egyre sietősebb léptekkel hagyta maga mögött Élantha viskóját. Lillahnn karját görcsösen markolta, mintha attól fét volna, bármelyik pillanatban elveszítheti a lányt. 
Ahogy a rozoga híd túloldalára értek hirtelen megfordult és Ahnn beleütközött a mellkasába. Gwynn szorosan magához ölelte és a rövid, torzonborz hajába temette az arcát. 
- Mindig, amikor velem vagy olyan megfoghatatlannak és rejtélyesnek tűnsz. Mintha csak egy bizonyos távolságig tudnék a közeledbe kerülni. Néha úgy érzem, egyik pillanatról a másikra eltűnhetsz mellőlem.
- Nem hagylak sosem magadra, Gwynn. Ezt megígérem – karolta át a hátát Lillahnn. Arcát a mellkasához szorította, és hallgatta a fiú szívének gyors zakatolását. Remegő sóhajtás volt rá a válasz. Egy kis idő elteltével megfogta Gwynn kezét. – Gyere, menjünk a régi malomhoz. Mesélni szeretnék neked valamiről – a fú kérdőn nézett rá. 
- Az apámról. Ő… ő shadani. Tudod, Shadan a sivatag országa. 
- Tudom, de miért akarsz hirtelen róla mesélni? 
- Nos, van valami az apám történetében, ami nem hagy nyugodni és összefügg azzal, amit Élantha kért tőlünk… 
- Lillahnn, az őrültség! – szólalt fel bosszúsan Gwynn. 
- Kérlek hallgass meg! – a fiú vonakodva nézett rá, de a csillogó zöld szemek láttán mélyen felsóhajtott. Úgysem kellett visszamennie az Öregekhez. Hátra pillantott, és látta Élantha alakját kilépni a házból. Az Öregek hívatták, és ő meglepő módon hozzájuk készülődött. Sietősen maga után húzta a lányt. Semmi kedve nem volt még egyszer szóba elegyedni Élanthával. A malom felé indultak. 
Amint letelepedtek egymással szemben a harmatos fűbe, Lillahnn kissé zavartan tépkedni kezdte maga körül a fűszálakat, miközben hosszasan köszörülte a torkát. 
- Ahnn, legyen bármiről is szó, nem fogom leharapni az ujjaid a kezedről, mint a lápi szörny – jegyezte meg tréfásan, miközben rámosolygott. Ahnn felkuncogott és a kezében maradt fűszálakat a fiú felé dobta, mire Gwynn a nedves fűbe markolt és vizes tenyerével megdörzsölte Ahnn arcát. Erre a lány megfogta a kezét és a fiút a hátára döntve ráült a hasára. Nem sokáig élvezhette a győzelmét, mert Gwynn gyorsan megragadta és a következő pillanatban játékos birkózásba kezdtek. Végül kifulladva, pirospozsgás arccal feküdtek egymás mellett és a zöld függönnyel eltakart ég felé bámultak. Gwynn Ahnn felé fordította az arcát. 
- Mit akartál mesélni az apádról? – Lillahnn felkönyökölt és egy sóhajtás kíséretében belekezdett a mondanivalójába. 
- Az apám a sivatagban született. Ő ölte meg Harkul fiát, Shadant.


Utószó 1: nem írtam még ilyet ide, de remélem nem éreztétek összecsapottnak a fejezetet, de ha valamit túlkomplikáltam, vagy túlmagyaráztam visítsatok, és javítom! :D
Utószó 2: A legközelebbi fejezet május 30-31 körül lesz, ugyanis májusban vizsga időszak és államvizgsa, szóval addig megint csak kevés élet jelet fogok adni. ^^""
A következő fejezetig pedig legyetek jók, ha tudtok! ;) 

2 megjegyzés:

  1. Még hogy összecsapott? Szerintem zseniális lett :D
    Nagyon szurkolok a vizsgáidhoz, és alig várom a folytatást! :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Juhúú, ennek örülök! ^^ :D
      Köszi, igyekszem minél hamarabb visszaszabadulni! :D

      Törlés