2018. március 14., szerda

XIII. A magány vándorai

Ahoy!
Mielőt belevágnék a történetbe, el szeretném nektek mondani, mennyire röstellem, hogy lassan egy hónapja nem tudtam hozni nektek egy fejezetet sem, ne haragudjatok érte! Az egyetem eléggé kiveszi az energiámat, de nem is azért van a blog, hogy ezt kipanaszkodjam, meg persze semmiképpen sem akartalak cserbenhagyni benneteket! ^^
Egy kicsit rövidebb is lett, mint az eddigiek, de igyekeztem a maximumot kihozni belőle, hogy ne csak egy hanyag munkát lebegtessek fel előttetek. :D
A másik az, hogy az előző fejezetben szót ejtettem a Világlélekről, az ő történetét már kifejtettem egy kisebb szösszenetben: Az istenek bolygója címen, de persze mindenképpen igyekeztem újabb informciókkal is szolgálni, hogy ne csak az ott elhnagzottakat ismételgessem. :D 

Jó olvasást! ^^



- Világlélek – sóhajtotta mélyen Élantha. – Már időtlen idők óta nem neveztek így. – Tekintete szomorkásan fénylett, és öntudatlanul a plafon felé nézett, mintha csak a messzi égboltot keresné. Lillahnn csillogó, csodálkozó szemekkel bámulta, és megannyi kérdés kavargott a fejében, végül feltette azt, ami leginkább égette a kíváncsiságát. 

- Miért vagy itt? – Élantha eközben közelebb lépett a bugyborékoló üsthöz, majd jó mélyen beleszippantott a felfelé szálló gőzbe. Kimérten bólintott kettőt, majd arrébb hessegette a lányt, aki értetlenkedve húzta a száját, és türelmetlenül várakozott. Tanítója két rongydarabot tekert az üst fülére, majd nagy nekirugaszkodás közepette leemelte a tűzről, és a kissé penészfoltos fapadlóra tette. Előszedett két nagyobb üveget, majd merőkanállal elkezdte megtölteni őket. Ahnn türelmetlenül megköszörülte a torkát. 
- Nyughass már, te lány! – csóválta a fejét rosszallóan. – A türelmetlenség a legnagyobb ellenséged, ha gyógyászatról, ha alkímiáról van szó – nézett rá. 
- Eddig azt hittem, a Világlélek egy fenséges teremtmény, mely körbe öleli a világmindenséget, nem pedig egy vén, mogorva öregasszony – dünnyögte halkan az orra alatt. 
- A magány. Megkeserít minden lelket a földön, és azon is túl. – Egy pillanatra Élantha írisze aranyszínben pompázott, melyben milliónyi fény csillogott, mintha csak az égbolton ücsörgő csillagok lettek volna. – Öreg lettem. Vénséges. Kiveszett a fényem, az erőm. Nem vagyok már se teremtő, se ősi istenség. Halovány derengés. Ezzé lettem. Egy öregasszony, aki szinte már halandó, de a halál számára én megközelíthetetlen maradok. A magány Lillahnn, a legszörnyűbb kín, mely mindent megkeserít. Amikor még csak újszülött voltam, a szilánkos üresség fátyla mögött, az első dolog, amit megtapasztaltam, a magány volt. Aztán megjelent ő, és kitöltötte az ürességem. Élővé tett. Bár alakja torz és zilált volt, mégis volt benne valami gyönyörű – egy időre elhallgatott, és elidőzött az emlékein. 
- Névtelen volt – szólt közbe Ahnn, megszakítva Élantha merengését. 
- Névtelen? Ti itt ezen a földön így nevezitek őt? Az emberek úgy tűnik, nem igen tesznek említést az igazságról, főleg ha valamit nagyon el szeretnének titkolni – csóválta felháborodva a fejét, miközben minden szavát indulatosan ejtette ki. A lány az éles hangtól összerezzent. Mielőtt újból megannyi kérdést zúdított volna a Világlélek fejére, ő gyorsan elébe vágott. 
- Na, te lány, mivel sikerül egy tűrhető rontásűző olajt készítened, megjutalmazlak még egy történettel. Érezd magad megtisztelve! Olyan tudást fogsz tőlem kapni, melyért sokan csak áhítoznak. Akár ölnének is. Arra vagy kíváncsi, miért bízok rád egy ilyen, mondhatni sötét titkot? Nálad biztonságban lesz eme história. Rég volt már, hogy bárkinek is mesélhettem, talán már túl sok ideje vagyok egyedül… Csak jönnek ki belőlem a szavak, mint gyöngyök a sár mélyéről, esős időszakban. Vagy már túl emberi lettem, és pletykálok, mint az unatkozó vénasszonyok – legyintett, miközben lerogyott az ágyának szélére. 
Lillahnn fejében megszólalt egy vészmadár, mely arra intette, talán nem lenne szabad meghallgatnia a történetet. Olyan sejtelmei voltak, hogy azzal a tudással, amit megkaphat, egyben egy ígérettel is fog tartozni. Hiszen Élantha szívességet tett neki. Bár Világlélek volt, a földön megalkotta a saját szabályait. És ezeknek a szabályoknak mindig is engedelmeskedni kellett. Nem volt olyan jó alkudozó, mint Gwynn, és legutóbb is nagy kockázat árán tudta megkötni a saját üzletét az asszonnyal. Félt a történettől. Félt a kudarcától. 
Ám az jutott eszébe, hogy ha változtatni kell az életén, akkor talán most kell a sorsáról döntenie. Talán ez lesz az az út, ami kiszabadítja a ketrecéből, melyben még félig ott vergődött. Szíve izgatottan kezdett repkedni a mellkasában, miközben egyre jobban elnyomta a belső, figyelmeztető hangot. Hallani akarta. Tudást akart, és egy új jövőt. 
- Tudom ám, hogy ezt is valamiért cserébe akarod elmondani – ült le egy rozoga lócára, ami az ággyal szemben volt. – Nem csak azért mondanád el nekem ezt a szörnyen titkos tudást, mert sikerült egy olajt összefőznöm neked. Ez nem akkora nagy cselekedet, hogy ilyen jutalmat érdemeljek. Mi az ára? 
- No lám, Gwynn szólt belőled? – kacagott fel Élantha. - Úgy látom igen csak jó hatással vagytok egymásra. Ám ez nem a szokványos ár lesz a fizetségem a nagyszerű jóindulatomért. Nem a számodra legdrágábbat kérem – mosolygott rá sejtelmesen a lányra. 
- Akkor, mégis mit? – ráncolta össze gyanakvóan a szemét Lillahnn.
- Te magad is tudni fogod – mosolyodott el sejtelmesen a Világlélek, miközben arcára árnyékot vetett a viskóban lobogó mécses gyenge lángja. Ahnn ebben a pillanatban veszélyesebbnek gondolta a boszorkányoknál is. 
Élantha egy távoli, Ahnn számára láthatatlan pontra meredt, és úgy festett, mintha ebben a pillanatban utazna vissza térben és időben is egy elfeledett, messzi múltba. A lány eközben azon kezdett gondolkodni, miféle titok lehet ez, melyet csak kiváltságos emberek tudhatnak, és miért rejtik el a valóságot, melyet még ő maga sem ismer. Sok történetről hallott, még a Vándorok Írásain kívül is, de eggyel sem találkozott még, ami részletesebben beszélt volna Névtelenről, vagy a bűnbe esett hatodik Úrról. Túl fiatal volt még ahhoz, hogy ezeknek a súlyos titok mögé lásson, de egy valamit biztosra sejtett. Ez a világ egy misztikus derengésbe bújt meg, és ő be akart lépni a ködbe, hogy mindent megismerhessen.
- A történet igen régre nyúlik vissza. Születésem delején, amikor öntudatra ébredtem, és rájöttem, mennyire egyedül vagyok, könnyeim szétszóródtak körülöttem. Ezeket ti itt csillagoknak hívjátok. Ám hiába ragyogtak ők olyan szépen, hiába takartak be csillámló fényükkel, kínzó magányosságom nem enyhítették. Aztán megjelent előttem ő, torz, fekete, esetlenül gomolygó testként. 
- És akkor egymásba szerettetek, mert magányotokat megosztottátok egymással. Majd ebből a szerelemből megszülettek a bolygók, melyek szétszóródtak tőletek mindenfelé – sóhajtott fel elragadtatva a lány. 
- Nem csak a magányunkat osztottuk meg egymással. Lelkünk és lényünk. Egymásba olvadtunk, és odaadtuk a lelkünk egyik felét a másiknak. Hogy miért ily hevesen? Miért érezhet így két fizikai test nélküli lélek? Ha csak a fény, ha csak a sötétség vagy, egy idő után sóvárogni kezdesz a másik iránt, mert megöl az, hogy egyedül létezel. Hogy csak tisztán… Ha csak a színtiszta lényed lebeg mindenek felett, akarod azt a különös, és ismeretlen mást. Még nem tudod, mi hiányzik, de éget, mar, és olyan érzések járnak át, melyeknek fogalmával nem vagy tisztában. Nem tudtam, én mi vagyok. Míg nem találkoztam vele, nem tudtam, hogy testem csupa tisztaság, és fény. De egy erő… Egy megmagyarázhatatlan, legősibb erő, mely hatalmasabb nálunk is, a hat Úrnál is, ott mardosott belülről. Hogy önmagamból hiányzik valami. Valami más, melyet mégis olyan jól ismerek. Mert, amikor születtem, velem született ő is. Aki idegen, de mind ezek ellenére hozzám tartozik. Aztán találkoztunk, könnyeim csillagtengerén. Ő volt az én tisztátalan, sötét foltom, lényem hiányzó darabja. Egymásnak oly szörnyű tükrei voltunk, mégis vonzódtunk. Szerettünk. Átadtuk lényünk egy darabját, így eggyé lettünk. Ezekből született meg minden. Abból az erőből, abból a hiányból, melytől lelkünk sikoltott. És, hogy ki volt ő? Kit ti csak Névtelenként emlegettek? Mert nem akartok olyasvalakit tisztelni, mely az emberek legnagyobb ellenségét teremtette? Mégis él a neve, mindenhol jelen van, mindenki szájára veszi. De annak tudata nélkül, hogy mit is jelent igazából – Ahnn remegve vett hangosan egy mély levegőt, és kikerekedett szemekkel nézett a Világlélekre. – Ő volt Zhion, és nevét bolygótók viseli. Ám több volt ennél. Sokkal több, melyet az emberek fajtája el akar feledtetni, úgy ahogy az ő népét. 
- Zhion? Sehol nem írtak róla, se az ő népéről – töprengett el Lillahnn. 
- Mert a ti királyaitok szerint, ami nincs leírva, és nincs megőrizve, az sohasem létezett. Nem létezik számukra Liselotte sem, aki csak egy kikopott emlék, mely egy olyan Úr mögött létezik, aki az írások szerint átokként bocsátotta a világra az elmúlás idejét. Erre utal ködösen a Vándorok Írásainak fejezete, mely az idő előtti időkről regél. Eltorzított képek, melyek homályba vésznek a többi leírt igazság mellet, és egy hamis képet őriznek a világról – Ahnn remegő térdkalácsokkal állt fel a lócáról. Túl sok mindent tudott most meg, és olyan történetekről, melyeknek igazában rendíthetetlenül hitt. Miben higgyen mostantól? Milyen világba született? Egy olyan helyen élt, ami a Világlélek gyermeke, és ahol az életet a Hat Úr kovácsolta meg. Ahol mára csak egy isten maradt, ahol az emberek sötétebbek lettek, mint a legfélelmetesebb démonok, ahol az igazság ferde volt. Nem akarta többet a történetet hallgatni. Nem akart többet Zhionról tudni. 
- Nem. Én ezt nem akarom tovább hallani! Nem akarom! – dobbantott a lábával, és az ajtó felé igyekezett. 
- Már megint átléptél egy határt, Élantha – hallott meg egy ismerős hangot, miközben kitárta az ajtót. 
- Gwynn? – állt meg az ajtó küszöbén Lillahnn, és a meglepettségtől csodálkozva eltátotta a száját, miközben feje oldalra billent, mint aki nem hitte el, hogy a fiú ott ál az ajtó mellett, háttal a falnak támaszkodva. 
- Nahát, csak felfedted magad, te fiú! – bólintott egyet Élantha, mintha mindvégig tudta volna, hogy ott áll. 
- Dörzsölt vagy, mint mindig – mormogta Gwynn, majd Ahnn-ra nézett. – Tiszta virágpor az arcod! – vigyorgott rá, mire a lány szégyenlősen az arcát kezdte dörzsölni, amivel csak azt érte el, hogy még jobban szétmaszatolta a virágport magán. A fiú kedvesen megborzolta Ahnn vörös haját, majd fejcsóválva belépett a házba. 
- Éppen egy gyűlésről jöttem erre, egyrészt azért, mert az Öregek Tanácsa érted küldött, másrészt már egy ideje nem láttam Ahnn-t. 
- Mit akarhat tőlem az a sok vén béka? – ráncolta össze borzas szemöldökét. 
- Azt tőlük kell megtudnod, nekem nem áll jogomban elmondani – nézett Élantha szemébe Gwynn. Az asszony idegeskedés helyett csak rántott egyet a vállán. - Mellesleg, már megint egy jó bevált dajkamesét akarsz elmondani? Tudom, hogy régen is ijesztgetted a gyerekeket olyanokkal, hogy hazugságban élünk, meg nem tudjuk az igazat semmiről, de azt hittem, erről leszoktál. 
- Ez nem dajkamese. Ezt tudnia kell, ha tisztán akar látni. 
- Nyilván jó drága árat kérsz cserébe – vonta fel a fiú a szemöldökét. 
- Nem drágább, mint azok, amiket kérni szoktam – emelte fel méltóságteljesen a fejét a Világlélek. 
- Mióta vagy itt? – szakította félbe a beszélgetést Lillahnn, miközben bekukucskált a házba. Úgy nézett ki, mint aki nem szívesen akar visszamenni azok után, amiket hallott. 
- Igazából azóta, amióta elkészítetted nekem az olajam – válaszolt Gwynn helyett Élantha. – Nem igazán volt kedvem rászólni, gondoltam a javára válik, ha ő is hallja a történetet. 
- Na, ne nevettess, te ennél sokkal tudatosabban cselekszel – forgatta a szemét a fiú. Élantha pedig harsányan felkacagott. Nevetés közben hátra csapta a fejét, és hosszú haja ezüstös vízesésként hullámzott a hátán. 
- Téged aztán nem lehet az orrodnál fogva vezetni, Gwynn Mentho! Olyan vagy, mint az őseid! Igazad van, mind a kettőtöktől meg szerettem volna kérni azt a csekély szívességet, a történetemért cserébe. 
- Miből gondolod, hogy még most is hallani akarjuk? Rám nem igazán lehet hatni ilyen mesékkel, és akár te vagy a Világlélek, akár nem, itt csak egy öregasszony vagy, aki kihúzza a bajból az embereket, ha nagyon rászorulunk. Ám ahogy elnézem, Ahnn nem nagyon akarja már hallani a mesédet, szóval a te alkud itt érvényét is veszti – fordított hátat a Világléleknek. 
- Egy öregasszony vagyok, igen! – hallatszott Élantha sértett hangja Gwynn mögül. – Ám egykor olyasvalaki voltam, akit tiszteltek, és becsültek! Aki elmesélte a történeteket a legelső királyoknak, akinek hallgattak a szavára! És most mivé lettem! Egy elfeledett, letűnt szellem vagyok, ’kire csak Világlélekként emlékeznek, aki ennek a bolygónak az ősanyja. Pusztán ennyi maradtam! 
- Meséltél? – csúszott ki Gwynn száján a kérdés, és már rögtön meg is bánta, mert tudta, ezzel végleg meg kell hallgatniuk a Világlelket. Eközben Lillahnn is kíváncsian közelebb jött. Kétségbeesetten beleharapott alsó ajkába, és töprengeni kezdett. 
- Igen meséltem! Megjelentem álomként a királyok előtt és elmeséltem nekik a múltat és a jövőt. Aztán egyre kapzsibb és mohóbbak lettek, már nem hallgatták meg többé a szavamat. Kérlek benneteket, még ez egyszer utoljára hadd mondjam el azt, amit tudnotok kell! – nézett rájuk hatalmas, újra aranyszínben pompázó szemével. 
- Én tudni akarom – nyelt egy nagyon Gwynn mellett a lány. 
- Ahnn? Komolyan? – nézett rá megdöbbenve a fiú.
- Tudni akarom. Minden tudást, minden történetet – pillantott fel rá Lillahnn. – Úgy érzem, tudnom kell. Nem értem miért. De belül mindig is ez hajtott előre. Megtudni mindent, ami ezen a földön van. 
- De mégis miért? Megéri az összes tudás, akkor is, ha belül teljesen összeomolsz? 
- Igen – nézett mélyen a fiú szemébe, aki belátta, hiába kérdezné az okát, nem kapna rá választ. 
- Akkor csak vigyázz, mert én aztán nem fogom hagyni, hogy azt a sok tudást hajszolva elveszítsed az eszed – suhant át egy félmosoly Gwynn arcán. Lillahnn csodálattal tekintett rá. – Élantha, én is meghallgatom Ahnn-al együtt azt a titokzatos történetedet. Ám ha valami lehetetlenséget vársz el tőlünk, nem teszem meg, és azt se fogom hagyni, hogy vele megcsináltasd – A Világlélek horkantott egyet, mint aki nem nagyon hisz a fiú fenyegetésében. Inkább zavartalanul folytatta ott, ahol nemrég félbeszakították. 
- Zhion leszállt a földre, miután a Hat Úr befejezte a munkáját. Csodás lényekkel találkozott, és a sötétség teremtményei is lenyűgözték. Ám valamit hiányolt a földről. Egy intelligensebb fajt. Elszakadva tőlem hosszú, magányos vándorlásba kezdett, majd egy nap halovány, ködös ligetbe érve tiszta forrásból, a föld zöldellő ágaiból, a nap és a holdfény sugaraiból megteremtette saját népét, és ő vált legelső királyukká. Népének gyermekei imádták őt, és tisztelték. Ezt a helyet pedig Zhionként kezdték feljegyezni. Kezdetben esetlenek, gyengék voltak, ám hatalmas erő birtokába jutottak, ugyanis felettük az idő átsuhant, mint szél a tavak tetején. Zhion hozzám is elvezette őket, és én az álmukban megjelenve mesélni kezdtem nekik a történeteket, melyeket idővel lejegyeztek, tovább adtak, és tovább őriztek. Bölcs és tiszta teremtmények voltak. Egy idő múltán hatalmas királyságot húztak fel, és egyetlen egy országként az összes kontinens fölött uralkodtak. Zhion gyermekei nem mások voltak, mint a nemes-elfek.



*A szerző utószava: A nemes-elfekről is volt már néhány elejtett szó, minden bizonnyal ezek a rejtélyes teremtmények még vissza fognak térni történetileg, és aki kiváncsi rájuk az lesse meg -ha még nem tette- a Világépítős novellákat, a Világszilánkoknál*

6 megjegyzés:

  1. Azt a... Még mindig irigyellek, hogy egy egész világot tudsz felépíteni saját mitológiával és történelemmel :D Tolkien és George Martin büszkék lennének :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hű, nagyon szépen köszönöm a szavaidat! *w*
      Ezzel most feldobtad a napom! :3 ^^

      Moro~

      Törlés
  2. Na, mire odáig jutottam, hogy hozzászóljak az előzőhöz, már hoztad is a következőt! Juhú! :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. És nem sokára érkezik az ennél is frissebb fejezet! ;) :D
      Ígérem nem kell sokat várni! ^^

      Törlés
  3. Drága Moro!
    Továbbra sem találom a megfelelő szavakat, ha a történetedről van szó, mert annyira imádom és legszívesebben csak ezt hajtogatnám újra és újra! :D
    Nagyon érdekes volt ez a történet, amit ebben a fejezetben elmeséltél és kíváncsi vagyok, hogyan és mikor bukkannak fel a váratlan új faj tagjai. :D

    Henna

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Henna!

      Annyira jól esik olvasni a soraidat! ^^
      Még számos meglepetés, és érdekes fordulat várja, hogy felbukkanjon a történetben, úgyhogy az izaglomból nem lesz hiány! :D

      Moro~

      Törlés