2018. február 7., szerda

XII. Élantha meséje

Lillahnn ma is a szokásosnál hamarabb érkezett meg a viskóhoz. Izgatottságában hangosan dübögött a szíve, és alig várta, hogy az idős asszony ismét megtanítson neki valamit. Az elmúlt négy napban nem találkozott a barátjával, így Gwynn nagyon hiányzott neki. Már alig várta, hogy elmesélhesse a fiúnak mindazt, amit tanult. Aggódott érte, mert a keselyűk nem csak Gwynn-nek énekeltek, hanem neki is. El nem tudta képzelni, miféle sötét jövő közelít feléjük. De mindez nagyon nyugtalanná tette. Újra megrohamozták azok a gondolatok, hogy a mohó tudásvágya helyett inkább Gwynnt választhatta volna. Kellett nekem beleszólnom! Gondolta sokszor magában vádaskodva. Bár roppant felháborítónak találta, hogy alku tárgya lett, Gwynn érdekében szabadságáról is szívesen lemondott volna. Sokszor hangoztatta magában, milyen önző döntést hozott, de amikor meglátta a párja arcán a megkönnyebbülést, miután Élantha hazament azon a napon, úgy gondolta, ezért a pillanatért minden önzősége megérte. Mindezek ellenére a rossz érzése nem múlt el, hogy valami rettenetes közelít feléjük. Egész lénye beleremegett a félelemtől, amikor a balsejtelmei megrohamozták. Jobbnak látta, ha erről nem beszél senkivel.
Egyrészt azért, mert nővére kifejezetten dühös volt rá, amiért kijárt Élantha otthonába. Az apja abban az egy dologban egyet értett a testvérével, hogy ha egyedül mászkál, félő, hogy újra baja esik. Lillahnn nem nagyon akart az intő szavaikkal foglalkozni, éppen belekóstolt az önállóságba, semmi kedve nem volt már az otthonában ücsörögni. Másrészt abban reménykedett mindez csak felesleges és haszontalan képzelgés. Bele se mert gondolni, mi lenne vele, ha egyszer csak elveszítené maga mellől Gwynnt. Nem is akart tovább ezen gondolkodni, így teljes erőből berontott a házba.
- Ez az ajtó az elmúlt napokban úgy szétment, amióta te közlekedsz itt, hogy lassan újat kéne készíteni – zsörtölődött a kis asztal előtt Élantha. – Bánhatnál vele egy kicsit finomabban is, te lány! – nézett felé szúrós szemekkel.
- De Élantha, egyszerűen annyira izgatott vagyok, hogy ma mit fogsz nekem tanítani!
- Ezt a lelkesedést legközelebb inkább a munkád felé közvetítsd!
- Mi lesz ma? Milyen új növényt mutatsz meg nekem? Vagy valami főzetet kell elkészítenem?
- Jaj, szegény öreg fejemnek, hogy miért egyeztem én ebbe bele! – dörzsölte meg homlokát hosszú vékony ujjaival. – Egy rontásűző olajt kell elkészítened abból a hozzávalóból, amit az Éjlidércem gyűjtött éjszaka.
- Nem lesz neki folyton elege abból, hogy mindig feladatokat adsz neki? – kíváncsiskodott Lillahnn, miközben az asztal másik végébe ült.
- Úgy tűnik, a növények mellett a világunk teremtményeiről sem tudsz túl sokat – dünnyögte Élantha. Nem volt az a tanár típus, mindig türelmetlenkedett, és ha Ahnn nem értett valamit, mérges lett rá. Ezt a lány nagyon szórakoztatónak találta, úgyhogy néha szándékosan is idegesítette. Élantha különösen erős tájszólással beszélt, aminek jellegzetessége az volt, hogy a szavak végét erősen megnyomta, és a hangsúlyát mélyre levitte. Ez a fajta beszéd mindegyik faluban erősen jelen volt, bár Lillahnn úgy tapasztalta, a fiatalabbak egyre kevésbé ejtik ki így a szavakat. Gwynn esetében ez a hangleejtés csak akkor érződött erősen, ha ideges volt.
- Az Éjlidércek a lidércek csoportjába tartoznak. Több fajtájuk is van, de ebben az országban az Éjlidércek a legelterjedtebbek. Az élteti őket, hogy minél több feladatot kapjanak – zárta rövidre a mondandóját. Ám Lillahnn ennél sokkal kíváncsibb volt. Elszántan kérdezgette az öregasszonyt, miközben összeőrölte a tálkában a keserűfüvet és a csalánt.
- Jaj, te lány! Ne kérdezgess, inkább figyelj oda, hogy rendesen összeőröld ezeket a hozzávalókat! Ha elrontod, hogy lesz belőle rontásűző olajam?
- Jobban is tudnám őrölni, ha végre válaszolnál a kérdésimre. Akkor csendben is maradok – vágott vissza Ahnn. Élantha kelletlenül felsóhajtott, majd folytatta a lidércekről szóló beszédét.
- A lidércek nemzetsége igen csak nagy. Vyne országában pedig hemzsegnek! Ott él például az Éjlidérc legközelebbi rokona. Azt a lidércet egy fekete tyúk legelső tojásból keltik ki, és ha onnan végre kikel, akkor gazdájának hű segítője és társa lesz. Nos, ez az én Éjlidércemre is igaz. Bár őt egy vörös hosszúfarkú keselyű tojásából keltettem életre. Hogy milyen nehéz volt Mélyerdőben olyat találni! Már annak is örültem, hogy élve és ép elmével keveredtem ki onnan. Ezt pedig nem sokan mondhatják el magukról – húzta ki magát büszkén. – De milyen szörnyen fárasztó volt a hónom alatt kikelteni! Na, szóval a lidércem segít engem, és oltalmaz. Ám mindig kell neki valamilyen feladatot adni, mert ha unatkozik, a gazdája ellen fordulhat. És természetesen így az ereje is egyre nagyobb lesz, meg jobban is kötődik hozzám. Ámbár, a Vyne területén élő tyúktojásból kikelt lidércek abban másak az én Éjlidércemnél, hogy azok a gazdájuk szeretőjévé válnak – pillantott sokatmondóan Lillahnn-ra. A lány arcán utálkozó fintor jelent meg. – Ha nő a gazda, férfitestet kap a lidérc, de ha az életre keltője férfi, a segítője nő alakját ölti magára. Ez persze itt nem jellemző. Férfi, vagy női test, nekem aztán édes mindegy! A lényeg, hogy hozza el nekem azokat, amiket kérek tőle. Kielégítő volt a válaszom? – hunyorgott a lányra, aki hevesen bólogatott. – Na, hadd lássam, hogy őrölted össze ezeket a növényeket – nézett bele a tálkába. Élantha elismerően hümmögött, mire Ahnn nagyon megörült.
- Majd akkor örülj, ha ezzel elűzöl egy kísértetet egy házból – lombozta le azonnal a lányt. – Na, menj a tűzhöz, és főzd össze olajjá. Ott vannak a hozzávalók is, már csak ki kell rendesen válogatnod őket.
- De hát, ezek közül nem mindegyik kell bele! – szólalt meg méltatlankodva Ahnn, miközben a tűz felett rotyogó fazék felé ment. Élantha megvetően felhorkantott.
- No, még azt akarod, hogy ki is válogassam neked? Hát így gondoltad a tanulást, te lány? – Lillahnn már kezdett ideges lenni, amiért a nő nem a saját nevén szólítja. – Kezd az alapokkal, ismerd meg a növényeket és kísérletezz. Van időd bőven! – Ahnn a száját húzogatva pillantott le a tűz előtt ácsorgó kis asztalkára. Mindenféle őrölt, és szárított növény volt rajta, némelyik fiolában pihent, mások pedig összekötözve várták a sorsukat. Olyan is akadt köztük, aminek a nevét sem tudta, és sosem látott még hozzá hasonlót sem. Leginkább arra volt mérges, hogy amennyire hatalmas ez a világ, ő mégis olyan keveset tud róla. Néhány pillanatig szemlélte az előtte felsorakoztatott növényeket, majd remegő kézzel szórt bele kétcsipetnyit a kezében pihenő őrölt csalánból és keserűfűből. Na, ez a kettő hozzávaló biztos! Szórakozott magában. Kavart néhányat a fazékban, majd a körmét a fogához kocogtatva álldogált bizonytalanul. A következő pillanatban két kezével megpaskolta az arcát párszor, és gyakorlott mozdulatokkal a növényeket egyesével az orrához emelte. Azokat, amik nem illettek egymáshoz az asztal végébe rakosgatta.
- Na, akkor találjuk fel magunkat – motyogta csípőre tett kézzel. A szaglására hagyatkozva rakosgatta bele a növényeket a többi mellé, amikor úgy vélte, hogy kész, Élantha felé nézett. Az öregasszony gyanakvóan odalépett mellé, és belenézett.
- Öntsd ki, ez használhatatlan – legyintett. Ahnn sejtette, hogy elsőre nem fog sikerülni, de mégis csalódott volt. Nem kapott semmilyen tanácsot, hogy mit rontott el, és mit kellene máshogy csinálnia. Végül úgy döntött taktikát vált, és megpróbál minden variációt. Így hátha szerencsés, és véletlenül eltalálja. Egy idő után, amikor már a negyedik sikertelen próbálkozáson volt túl, kezdte megelégelni. Eddig mindig egyszerű főzeteket kellett csinálnia. Élantha pedig hozzá sem szólt, csak szunyókált az ágyon.
- Élantha! – kiáltott fel mérgesen, mire az idős nő szinte felugrott az ágyban.
- Mi lelt téged, te lány? – kérdezte ingerülten.
- Nagyon izgalmas életed lehet, hogy naphosszat csak szunyókálsz – csóválta a fejét Lillahnn. – De ha már tanoncnak vagyok itt, nem rabszolgának, igazán mesélhetnél nekem valami érdekeset.
- No, és miből gondolod, hogy van kedvem mesélni? Majd talán az után, mikor már kész a rontásűző olaj – állt fel az ágyból és a lány mellé lépett. A fazékban megint fortyogtak a növények. Lillahnn izgatottan várta, hogy mi lesz Élantha reakciója.
- Hát a hozzávalókat eltaláltad, már csak a mennyiségen kell csiszolni – paskolta meg a lány vállát. A következő pillanatban belibbent Éjlidérc, kezében egy csomó frissen szedett virággal. Élantha elvette a kezéből őket, majd elküldte Mélyerdőbe, élő mohát szedni. A csillagtestű lény a következő pillanatban már úszott is úti célja felé. A vénasszony kirakosgatta a virágokat egy másik asztalra, és mindegyiket egyesével, spárgával megkötözve fellógatta a mestergerendára. Közben a tűz előtt tanakodó Lillahnn felé vetett egy pillantást.
- Nos, ha történetet szeretnél hallani, elmondhatom neked az egyiket – Lillahnn erre természetesen ragyogó tekintettel Élantha szemébe nézett. Az öreg gyógyító, miután felaggatta az utolsó virágszálat a gerendára, megkerülte a lányt és leült az egyik közel eső székre.
- Van egy elfeledett sziget délnyugaton, melyet csupán Kékföld hatalmas hullámai simogatják. Ezt a helyet Elfeledett Kontinensként nevezik a krónikások, de van egy másik neve is. Zhegguru. Ennek a szigetnek hegyes kiálló sziklái vannak, és örökös vihar tombol rajta. Az eső megállás nélkül zuhog, mennydörög és villámlik… Létezik egy legenda Zhion születéséről. A víz istennő és a földisten szerelméről. A földisten és a szél istennőjének az egyesüléséről. Ám ezt a világot ténylegesen a Hat Úr formálta azzá, amit most is ismerünk. Míg a Felszínteremtő Istenek megalkották a bolygónak formáját, addig a Hat Úr…
- Megalkotta az időt, mely segítségével megszülethettek a víz és a föld gyermekei, az óceánok. És a föld meg a szél gyermekeként a sivatag. Aztán pedig a sellők és a többi élőlény – folytatta elragadtatva Lillahnn.
- Viggaku, Yesul, Yelson, Urhurz, Zhegguru. Ők alkották meg az első öt pillért is. Ezek a pillérek még ma is állnak, mélyen a föld alá temetve, azokon a helyeken, amelyek a nevüket viselik. Ám hatodik pillérről nem sokan beszélnek. Bár a Vándorok Írásai is hat pillérről ír, még sincs benne említve, csak öt.
- Azt hittem azért nincs benne a hatodik, mert csak elszámolták.
- Ó, ugyan, ennél sokkal többről van szó. Sokkal többről. A Hat Úr. Mind fenséges létformák voltak. Nem tudni honnan jöttek, hogy születtek. Egyszer csak megálltak Zhion felett, és elindították az útján ezt a bolygót. Ám az egyikük megbukott. És egy olyan oszlopot hozott létre, ami örökre megbélyegezte minden élőlény sorsát. Liselotte megteremtette az első pillért, mely csontból és gyűlöletből épült. Ezt mélyen a földbe temette el. Ahogy a föld mélyére süllyedt, ez az oszlop felhasította a földisten bőrét, iszonyatos kínokat okozva neki. Vészjósló, karmokhoz emlékeztető sziklák meredeztek ki a helyén, melynek a sötét alagútrendszerének a legvégén ott áll Liselotte legszörnyűbb alkotása.
- Ez a hely… Ez… Szirtkert – emelte a gyógyítóra a tekintetét Lillahnn. Teljesen váratlanul érte ez a történet. Mindig is érezte, hogy van valahol egy sötét foltja a Vándorok Írásainak, de úgy gondolta ezt a foltot sosem lesz képes megtalálni. Megdöbbentette Élantha tudása. Ki ő, és mégis honnan tudja mindezt? Egy pillanatra teljesen meg is rémült, mert az az ördöngösség jutott eszébe, hogy maga Élantha Liselotte. Aztán persze ezt teljességgel kizártnak tartotta. Millió kérdés kezdett kivirágozni az elméjében, amint mind rá is zúdított Élantha fejére.
- De hogy jön ehhez az egészhez a történeted elején szereplő Elfeledett Kontinens? Mi van Liselotte és Zhegguru között? Miért bukott meg?
- Na, ha nem tartanál fel a kérdéseiddel, te lány, akkor haladnék is a történettel – csóválta  a fejét rosszallóan Élantha.
- Az első oszlopból gyűlölet és sötétség sugárzott. Megszülettek azok a teremtmények, melyek a napfényt kerülve, gyilkolásra szomjazva máig is a sötétségben vadásszák az áldozataikat. Eközben a többi Úr is megalkotta a saját pillérét, hogy azokkal igyekezzék elnyomni Liselotte alkotását, és annak teremtményeit.
Viggaku oszlopa homokból és félelemből állt. Yesul és Yelson testvérek voltak. Yesul a nappalból és az örömből, Yelson az éjszakából és a magányból kovácsolta meg az oszlopot. Urhurz a hegyek legmélyére rejtette a művét, mely hóból és a hűségből épült fel. Végül Zhegguru. Az ő pillére a tengerből és a bánatból állt össze. A hullámok legmélyére rejtette el, melynek csúcsán kimagasodott az a nyomorúságos, magányos sziget. Zhegguru szerette Liselotte-ot. Voltak gyermekeik, melyeket a szigetén rejtett el a megtébolyodott Liselotte elől. Az anyjuk azonban rájuk talált. Magához akarta őket hívni, hogy csatlakozzanak hozzá, és a sötétség teremtményeihez, ám a saját gyermekei ezt megtagadták tőle. Undorodtak attól a nőtől, aki előttük állt. Fejéből szarv nőtt ki, végtagjai pikkelyesek és feketék voltak. Egykor gyönyörű arcát eltorzította a szíve legmélyéről fakadó gyűlölet. Zhegguru még egyszer megjelent egykori kedvese előtt, hogy megpróbálja megmenteni, ám az eszét vesztett Liselotte meggyilkolta.
- Nem úgy volt, hogy ők test nélküli létformák? – billentette oldalra értetlenkedve a fejét Ahnn. Élantha mérgesen fújtatott egyet.
- Hogy te mindig jókor szólsz közbe! Nos, a Hat Úr minden erejét az oszlop felállításába ölte. Ahogy a hatalmas erő elkezdte elhagyni a testüket, úgy kaptak földi alakot. Létformákból nagy erejű teremtőkké váltak. De sohasem voltak halhatatlanok. Így tudott meghalni Zhegguru. Majd később így ért véget Liselotte élete is. Ugyanis apjuk haláltusáját látva gyermekeik végtelen haragra gerjedtek. Anyjuk ellen fordultak. Akkor kezdődött el a véget nem érő vihar az Elfeledett Kontinens felett. Liselotte meghalt, de még elátkozta gyermekeit. Legyenek ők is ugyan olyanok, mint ő. Szívükbe adta a sötétséget. A gyűlöletet. A másik formájukat. A gyilkolás vágyát. És az örök szenvedést. Így váltak halhatatlanná.
- A Lámiák.
- Ők voltak az első boszorkányok. Liselotte elátkozta tizenkét gyermekét. Hat az Elfeledett Kontinensen maradt. Hat elhagyta a szigetet, és lassan utat engedtek annak a sötétségnek, ami megfertőzte az elődjüket. Köztük volt az anyád is.
- Hogy micsoda?! – kerekedett el Lillahnn szeme. – Az én anyám… Őt elkapta az Inkvizítor. Elégették… Elégett… - remegett meg a hangja.
- Igen, elégett. Meghalt. Senki sem tudta róla, hogy ő Lámia. És bár sok-sok évet leélt, mégis olyan fiatal maradt. Azt hittük halhatatlan. A halálával azonban minden megvilágosodott, mint Fehrur* a napéjegyenlőségkor.
- De miről beszélsz? – markolt bele az asztal szélébe a lány. – Egy szavadat sem értem. Az anyám… igen, boszorkány volt. De ő nem…
- Nem volt Lámia? Ó, dehogynem! Az volt, bizony!
- Honnan tudod mindezt? Honnan veszed, hogy elhiszem neked? – csattant fel mérgesen.
- Liselotte elátkozta tizenkét magzatát – hangsúlyozta ki előbbi mondatának a szavait Élantha. Lillahnn agyában pedig bevillant egy régi dal. 
- Liselotte megszülte tizenhárom gyermekét. És egy, a tizenharmadik, siratja tizenkét elátkozott testvérét.
- Úgy van.
- Ezt anyám énekelte nekünk.
- Rhyda volt a tizenharmadik. Ezért tudott meghalni. Az átok nem érte őt el teljesen. Úgy gondolom, Zhegguru halála után legalább egy gyermekét meg akarta óvni az örök élet kínjaitól.  
- Ki vagy te, hogy ennyi mindent tudsz? Boszorkány? Lámia? – mérte végig gyanakvóan a széken ücsörgő asszonyt. Élantha meglehetősen harsányan felnevetett. Ahnn pedig már azt se tudta, mit gondoljon róla. Felkavarták a hallottak. Hogy lenyugtassa magát arra gondolt, anya ahhoz képest, hogy több ezer éves volt, egészen jól tartotta magát.
- Én csak egy egyszerű teremtmény vagyok, aki a kezdetektől fogva itt van, és bár beleavatkozni semmibe sem tudok, mindent látok, mindent hallok. Voltaképpen minden ezen a földön az én gyermekem – Lillahnn egy felkiáltás kíséretében mindkét kezével a rövid hajába túrt, és elképedt arckifejezéssel meredt Élantha felé.
- Te vagy a Világlélek!


(*Igen, jól látjátok, Fehrur van írva, ugyanis a Mornor naggggyon hasonlított Mordorra, pedig nem volt szándékos! xd Szóval mindenhol átneveztem Mornort és most már Fehrur lesz. :D)

10 megjegyzés:

  1. Hűha! Irigyellek, hogy ilyen komplex és varázslatos világot tudsz alkotni, ami ráadásul olvastatja magát! :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! ^^

      Örülük, hogy elég komplexre sikerült, és még érdekes is! :D
      Még számos meglepetést fog tartogatni a történet, alig várom, hogy leírjam őket! XD

      Törlés
  2. Drága Moro!

    Végre sikerült behoznom a lemaradásomat a történetedben. Szinte bedaráltam az utolsó három fejezetet, és ha mindez könyv formájában lenne a kezemben, egészen biztosan nem tudnám letenni!
    Azt, hogy a világodat mennyire imádom és mennyire lenyűgöz a kreativitásod, már nagyon sokszor elmondtam neked, de hát te újra és újra rá teszel egy lapáttal. :D
    Kíváncsi vagyok, hogy a két fiatal mikor tud újra találkozni. Mit jelent Gwynnek, hogy lesz egy újabb testvére? Na és persze ez a Világlélek kérdés is eléggé felkeltette a kíváncsiságomat. :P
    Alig várom a folytatást!

    Ölel,
    Henna

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Henna!

      Örülök, hogy időt tudtál szakítani a történetre! ^^
      Szeretek lapátolni, muhaha. XD
      Annyit elárulok, hogy nem kell nekik se sokat várni a találkozásra, és még jó néhány izgalmas.
      Mééééég számos érdekes csavart tartogatok, úgyhogy remélem sose lesz unalmas! :D
      Amint felszabadulok a szakdoga alól, már hozom is a többi fejezeteket! :D ^^

      Puszil,
      Moro

      Törlés
    2. Meg sem fordult a fejemben, hogy ez a történet unalmas is lehet! :D És hajrá-hajrá a szakdogádhoz, én ezerrel drukkolok neked! ;)

      Henna

      Törlés
    3. köszi! :D és csak most látom, kicsit zagyva lett a kommentem, közben mentem enni, és nem futottam át, na de szétszórt vagyok. XD :D

      Törlés
  3. Már egy ideje olvaslak egyébként, de csak most döntöttem úgy, hogy követni foglak. Nagyon jó lett, csak így tovább! :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia, nagyon szépen köszönöm! :D
      Örülök, hogy elnyerte a tezsésedet! ^^
      Köszönöm még egyszer a bíztató szavakat, mindig nagyon örülni tudok a hozzászólásoknak! ^^

      Moro

      Törlés
  4. Sziaaa,

    vége...szipp-szipp, elérkeztem az uccsó fejezetig, ami eddig felkerült...Mikor jön a következő rész? ;) Én már nagyon várom!
    Ez a fejezet nagyon érdekes volt, örülök, hogy ennyi mindent megtudhattunk Zhion keletkezéséről, bár Zhionról mindig a Mátrix jut eszembe, de nyilván van vmi jelentése amiért így nevezted el.
    Amikor meg a lidércekről olvastam, majd leesett az állam! Nem gondoltam volna, hogy valaha találkozni fogok egy olyan történettel, ahol a magyar lidérccsirke hiedelmét fogja valaki feldolgozni. Már ezért is kezd a kedvenceim közé kerűlni az írásod. ;)

    Kitartást a diplomamunkához, bár aki így tud írni, annak ez nem okozhat problémát, max az anyaggyűjtés, ha olyan témát választott. De ha ilyen van, kérdőívezni kell és pikk-pakk megvan a doga. :D

    Legyen szép napod! :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ahoy!

      Örülök, hogy már ennyire várod az újabb fejezeteket, ez engem minidg tud motiválni, hogy minél hamarabb hozzam el az újabb részeket! :D
      És tényleg, már megint valami olyan dolog ami tudat alatt mozgolódott a fejemben! :D Nagyon szeretem azt a filmet!! :D De a nevének egy kicsit köze van az egyik együtteshez is, amit szeretek, de majd erről is lesz egy kisebb bejegyzésem. :D
      Juhúú, felismerted! :DD Nagyon szeretnék még több ilyen hiedelmes dolgot is beleszőni, és örülök, hogy tetszett! :D A szakom miatt egészen sokat tanultam a hiedelemvilágról, de mondjuk minidg is rettenetesen érdekeltek ezek, és nem csak a magyar. :D

      Köszönöm szépen, igyekszem kitartani! XD :D

      Neked is legyen szép napod, estéd! :D
      Moro

      Törlés