2018. január 24., szerda

X. Keselyűk zokogása

- Nem kapod meg! – kiáltott fel megrökönyödve a fiú, miközben kezét védelmezően Ahnn elé emelte. A lányon elképesztően különös arckifejezés jelent meg. Ajkát fintorra húzta, megvetően és elszántan meredt az öreg gyógyítóra. Gwynn ezt látva még inkább meglepődött.
- Úgy, szóval azt hiszed, hogy te mindent megkaparinthatsz? – döntötte oldalra a fejét. Hangja határozottan csengett, és meglehetősen dühösen hangsúlyozta a szavakat. – Nem tetszik, hogy valami tárgynak tekintesz, öreganyó, de az még jobban feldühít, hogy csupán azért kérsz alig megfizethető árat az emberektől, hogy kiéld rajtuk a szórakozási vágyadat! – Megvetően felhorkant, és mivel Élantha teljesen megrökönyödve meredt a lányra, Ahnn Gwynn felé fordult.
- Hát ilyen reakcióra nem számítottam – motyogta a hajába túrva Gwynn. – De ezzel valószínűleg még nagyobb slamasztikába kevertél, mert…
- Menj ki! – vágott a szavába határozottan Lillahnn.
- Tessék? – tátotta el csodálkozva a száját a fiú. – Miért?
- Csak menj ki! Van némi tárgyalnivalóm ezzel a nőszeméllyel – morgolódott a lány, miközben kituszkolta az ajtón a barátját. – Kérlek! – nézett rá nagy szemekkel, és mielőtt még Gwynn bármit is reagálhatott volna, becsukódott előtte az ajtó. Néhány pillanatig még pislogás nélkül meredt a bejáratra, majd kelletlenül felsóhajtott. Azt gondolta, bár tudná, mégis miféle őrültséget forgat a fejében Ahnn. Végül megfordult és odébb sétált a háztól.
Haloványzöld köd gomolygott a vizek tetején. A partról nézve úgy tűnt, mintha a tó felszíne zölden füstölögne. A fiú megállt a sáros part szélén és belebámult a messzeségbe. Szíve a torkában dobogott. Nem tudta elképzelni, mégis mit akar a lány a vénasszonytól, és még inkább aggódott a magára maradt apja miatt. Elvesztegetett időnek érezte azt, hogy egyáltalán eljött a gyógyítóhoz. A ködből kísérteties csobbanások szűrődtek ki, és néha egy-egy különös lény halálsikolya harsant fel a fojtogató csöndben. Szárnycsapásra lett figyelmes, és ösztönösen, reszkető kezekkel előhúzta az íját. Az egyik kiszáradt fa tetejére egy hosszúfarkú mocsári keselyű telepedett le. A fiú kérdőn nézett az állatra. Hamuszürke tollazata csapzott volt, mintha valami nála hatalmasabb teremtmény üldözte volna.
A mocsári keselyűk a halál hírnökei voltak, a megjelenésüket rossz ómennek vélték az Ezer Tó Földjén. Ritkán mutatkoztak meg a falukban, de ha láttak egyet, bizony valami szörnyű katasztrófának a kezdetét jelezte. Általában Mélyerdő misztikus fái között húzták meg magukat. A fiú kivételesen ebben az egy babonában mélységesen hitt. Testvérei halálakor is a közelben repkedett egy-egy madár. Évekkel ezelőtt, amikor egy boszorkány telepedett le Shrin közelében, és mielőtt kitört volna az éhínség, az öregek úgy mondogatták, hogy az egyik napon ötnél több keselyű körözött a falu fölött.
A madár hirtelen a fiúra szegezte vöröses tekintetét. Gwynn összerezzent, és hátrált pár lépést. Hiába akart, nem tudott szabadulni az égő, vörös szempártól. A keselyű hosszú ideig csak bámult rá, majd kitátotta fekete csőrét, hosszú nyakát az ég felé nyújtotta, és fülsiketítően hangos siratóénekbe kezdett. A fiú a fülére tapasztotta a kezét, de a madár éneke mintha csak az elméjében szólalt volna meg. Amint abbahagyta az állat a furcsa dalát, ismét a fiú szemébe bámult, majd nem sokkal később kitárta hatalmas szárnyait. Nehezen elrugaszkodott a fától. Hosszú farktollai megsúrolták az ágat, amin ült. Majd közvetlenül a fiú mellé ereszkedve suhant el a messzeségbe.
Gwynn reszketve guggolt le a földre. Megszólalt előtte a hosszúfarkú keselyű. Nagyon jól tudta, hogy ez azt jelenti, valaki meg fog halni körülötte, hamarosan. Arcát a térdébe temette, és őszintén remélte, hogy nem az apja halálhírét kapta meg. Nem tudott úrrá lenni a remegésén percekkel később sem. Már fogalma sem volt róla, mégis mióta vár Lillahnnra. Lassan feltápászkodott, és egy pillantást vetett a viskóra. Úgy érezte nem vesztegethet itt még több időt, miközben egyre jobban nőtt az aggodalma az apja iránt. Képtelen volt tovább várakozni, így zaklatottan hazafelé vette az irányt.
Gyorsan hazaért, és aggódva rontott be az apjához. A férfi aprónak és törékenynek látszódott. Hosszú sötét haja zsírosan terült szét a feje körül. Hamuszürke volt, szemeit lila karikák keretezték, ajkai repedezettek és véresek voltak. Égető láz kínozta belülről. Gwynn hiába próbálta nedves kendőkkel törülgetni apjának forró végtagjait, úgy tűnt, a próbálkozása hasztalan. Keserves hangon szuszogott, és néha felnyögött. A fiú lassan kezdte azt hinni, Ahnn csak húzza az öreg gyógyítónál az időt. Mérges volt rá. Ha hagyta volna szóhoz jutni, és nem tuszkolta volna ki a kulipintyóból, biztos, hogy kitalált volna valami jobb megoldást. Ököllel az ágyra csapott. Úgy érezte, minden lehetősége el lett szalasztva.
- Ejj, micsoda szörnyű rontás ez! – hangzott fel váratlanul mögötte egy éles hang. A fiú ijedtében felugrott az ágy széléről.
- Élantha?
- Igen, úgy hívnak. Most pedig – tuszkolta arrébb Gwynnt az ágytól – jobb lenne, ha odébb állnál. Micsoda rontás ez! – ismételte meg az előbbi mondatát. Az ágy széléhez tette a kezén pihenő, meglehetősen nagy gyógynövényes kosarát.
- Ezek szerint akkor – motyogta Gwynn, de nehezen találta meg a szavakat.
- Igen, igen, meg van kötve az alku. A lidércemet most küldtem el ahhoz a szentségtörő paphoz. Én pedig munkához is látok – bólogatott hevesen Élantha, majd nagy lendülettel feltűrte rongyos ruhájának az ujját vézna karjain. Megvakargatta vastag, fekete szőrszálakkal keretezett állát, majd az ácsorgó fiú felé fordult.
- Vetkőztesd le az apádat, mindenhol be kell kennem a balzsamommal. Igazán hatásos, még az ördögöt is kiűzi a bőröd alól! De úgy tűnik, nem csak a testét átkozták meg, hanem a lelkét is. Igazán érdekes egy eset. Mintha az, aki a rontást rászórta, bár alaposan elbánt vele, mégsem akarta volna megölni.
- Nem akarta megölni? – kérdezte összeráncolt szemöldökkel a fiú, kezében apjának ruháival.
- Nem bizony, mit gondolsz, kibírta volna eddig? Dehogy is! Azokat a rongyokat pedig menj ki és égesd el! A tűz elűz mindent, ami gonosz. De ugyebár az apádat csak nem gyújthatom fel – csóválta a fejét, miközben kifelé hessegette Gwynnt. A fiú morgolódva kiment. Idegesítette, hogy mindenhonnan elküldték.
Hátrament a ház mögötti kemencéhez. A környéken minden ház mögött volt egy olyan kemence, amint szinte csak akkor használtak, ha valami bűnös dolgot akartak elégetni benne. A fiú egészen ideáig nem is gondolta volna, hogy valaha be fogja gyújtani ezt az ócskaságot. Ahogy megrakta tüzelővel, azon gondolkodott, mégis hol lehet Ahnn. Nem látta sehol, és aggódni kezdett érte. Miközben behajította a ruhadarabokat a lángok közzé, a ház tetejére zokogó hangon leszállt egy keselyű. Gwynn mindent elkövetett, hogy figyelmen kívül hagyja a madarat. Miközben visszafelé sétált, megpillantotta a bejárat sáros falának támaszkodva a lányt.
- Ahnn! – szaladt felé megkönnyebbülve. Ám megkönnyebbülése másba csapott át, amikor a közelébe ért. – Hova lett a hajad? – kérdezte döbbenten. Lillahnn csodaszép, vörös hajzuhataga eltűnt. Helyette a fején haja torzonborz módon állt össze-vissza. Szinte ugyanolyan rövid volt, mint a fiúnak. Ahnn lesütötte a szemét és az ajkát harapdálta.
- Hát, ezt nem mondhatom el. De a lényeg, hogy az alku meg lett kötve – nézett végül Gwynn szemébe. Ő szorosan megához ölelte Ahnnt.
- Szóval akkor most te… Őhozzá tartozol?
- Igen – sóhajtott, majd felemelte a fejét és sziporkázó mosollyal a fiú barna szemébe nézett. – A tanítványa lettem – mondta büszkén. – Megkapott engem, bár nem úgy, ahogy akarta. Beszéltem vele, és végül beleegyezett abba, hogy a tanítványa legyek. Így mégsem leszek az ő tulajdona. Továbbra is szabad ember vagyok, már amennyire egy tanítvány szabad lehet. Azért remélem, még tudok veled is sok időt eltölteni. De mégis jobb így, hiszen nem lopom a napot állandóan, hanem még tanulok is! – ecsetelte lelkesen.
- Ezt mégis hogyan sikerült elérned? – kérdezte csodálkozva.
- Mondtam, ez titok – sütötte le a szemét Ahnn.
- Hát – borzolta meg Gwynn elgondolkodva a vörös haját -, hiányozni fog a látvány. De persze – fogta két keze közzé a lány arcát – ez nem jelenti azt, hogy így ne tetszenél.
Ahnn a szavak hatására elpirult. Gwynn épp megcsókolta volna, amikor kivágódott az ajtó és szélvész módjára viharzott elő a házból Élantha.
- Az apád újra a régi egészségének örvend, nem kell hálálkodnod, elvégre a nagyszerű Élantha látta el! Bár javasoltam neki, hogy egy ideig ne menjen ki halászni, de úgyis, amint talpra áll, már menni is fog a csónakjához – legyintett, miközben az ég felé pillantott. – Te lány, akkor ahogy megállapodtunk, holnap hajnalban már várlak! – intett Lillahnn felé, majd nagy léptekkel távozott. A falusiak, akik meglátták, hajlongva köszöntötték, tisztes távolságból. A szomszédban élő családfő átköszönt Gwynn-nek. Néhány percig szóba elegyedett vele, mert meghallotta Élantha beszédét. Mielőtt észrevette volna a fiú mellett ácsorgó leányt, Lillahnn gyorsan elbújt a fal mellé pakolt ládák mögé.
- Nagy öröm ám, hogy az édesapád felgyógyult. Mégiscsak megkönnyebbülés a falusiak számára, hogy köreinkben maradt a Vezető. Nagy szükségünk van rá most, hogy egy boszorkánytanya van a közelünkben. Szerencsére a törvényeink megvédenek bennünket tőlük. Jobb lenne vigyáznod neked is azokkal a nőszemélyekkel. A boszorkányok nem csak az erejük miatt félelmetesek, hanem azért is, mert fehérnépek! Veszélyesebb párosítást aligha lehetne elképzelni! – csóválta a fejét, miközben Gwynn biztosította a szomszédját, hogy vigyázni fog magára. – Jut eszembe, sajnálattal hallottam, hogy Avey traguikus körülmények között hunyt el. Az Öregek várnak apád felépülésére, hogy kiválasszák az új helyettesét. Sokunk szerint, hogy a többiek véleményét tolmácsoljam, az lenne a legjobb, ha te Gwynn, elvállalnád.
- Köszönöm a bizalmat, nagyra értékelem – mosolygott a fiú hűvösen. – De a döntés nem az én kezemben van.
- Nos, igen, de ahogy mondtam, te nagyszerű helyettes lennél – fejezte be a mondandóját, majd köszönésképpen Gwynn felé intett és bevonult a házba. A fiú visszafordult Ahnn felé.
- Azt hiszem, a megítélésünk sosem fog megváltozni – mondta letörten.
- Igazad lehet – ropogtatta ki a zsibbadt vállait Gwynn és a lány felé hajolt. – De én attól függetlenül ugyan úgy fogok érezni irántad – mosolygott rá, és megcsókolta. Együttlétüket apjának gyenge hangja törte meg.
- Ott vagy, fiam?
- Máris megyek, apám! – kiabált vissza. Lillahnn elhúzódott tőle, és lement a lépcsőn.
- Én nem mehetek be a házba – mondta. – Nincs helyem ott – nézett a fiúra.
- Ezt hogy érted? Apámnak meg kellene ismernie téged. Tudnia kell, hogy te nem vagy…
- Nem mehetek a házadba. Most pedig mennem kell. Várnak otthon. – Gwynn nem volt ettől boldog, de belátta, hogy feleslegesen győzködné.
- Vigyázz magadra – mosolygott rá.
- Te is – nézett az ég felé Lillahnn. Gwynn követte a tekintetét. Két mocsári keselyű körözött az égen. – Neked énekelnek. De remélem nem téged siratnak. – Még egyszer a fiú szemébe nézett, majd sietve elszaladt.
Gwynn hosszasan nézte magasan a házuk felett köröző keselyűket. Nagy megkönnyebbülésére egy idő múlva elrepültek. Besietett az apjához.
A férfi takarókba bugyolálva kissé piros, beesett arccal ült az ágyon, hátát felpóckolt párnáknak támasztotta. Ahogy fia belépett a szobába, rögtön az elmúlt napokról faggatta. Gwynn igyekezett mindenről beszámolni, bár Prosperio támadását és az alkui egy részét elhallgatta előle.
- Avey halála… szörnyű tragédia. Nem tudom, az atya miért döntött úgy, hogy kiköti a szégyenfához. Nem tudom elhinni, hogy valaki meggyilkolta. Mindez azért, mert a boszorkánycsaládért próbált kiállni. Annak, aki rontást hozott rám, és aki megölte Kyle-t meg az apját, biztos köze van hozzájuk. Már, úgy hiszem, nem állhatok a család és a falu közzé többet.
- Apám! – kezdte Gwynn, de idős apja megcsóválta a fejét.
- Ez az egész azért alakult így, mert te túlságosan is védted őket. Mondtam, nem? Ne vegyél róluk tudomást! És te mégis összebarátkoztál azzal a gyerekkel!
- Csak nem szabhatod meg nekem, hogy kikkel barátkozzak. Ő nagyon fontos nekem!
- Neked lehet, hogy fontos. De vajon te fontos vagy-e neki?
- Apám…
- Nem akarok erről a Lillahnnról és a családjáról többet hallani! Annyi fájdalmat okoztak nekünk! A falunknak! Megmondtam neked világosan. Addig van jó dolguk nekik is és nekünk is, míg figyelmen kívül hagyjuk a másikat! Mi van, ha a te imádott Lillahnnod átkozott meg engem? Erre nem is gondoltál?
- Tudom, hogy nem ő volt. Nem boszorkány.
- Szóval csak a testvére az? - pillanatnyi habozás után határozottan válaszolt.
- Ő sem boszorkány – nézett farkasszemet az apjával.
- Még ezt át kell gondolnom – törte meg a csendet az idősebbik Mentho.
- Mégis mit kell átgondolnod?
- Azt, hogy továbbra is engedem-e, hogy itt éljenek. Többet ma nem akarok erről hallani – emelte fel a kezét. Gwynn idegesen magára hagyta az apját. 
Kint szemerkélt az eső. Úgy érezte, akárhogy is próbálkozott azzal, hogy a falu békén hagyja Lillahnnt és a családját, csak még többet ártott nekik. Teljesen reményveszettnek érezte magát, és mérges volt, amiért végül minden ilyen szerencsétlenül alakult. Nem akart belegondolni abba, milyen lenne Ahnn nélkül. Őszintén remélte, hogy sikerül jobb belátásra bírnia apját. Végül azon kezdett gondolkodni, lehet el kellene vállalni azt, hogy a Vezető helyettese legyen. Így talán apja is elégedett lenne, és jobban tudna vigyázni Ahnnra. Ahogy gondolataiba mélyedve ült a tornácon, nem hallotta meg a falu határában síró keselyűk énekét. 

0 itt hagyott dal:

Megjegyzés küldése