2017. november 2., csütörtök

VI. A medál


- Wyrell vagyok. De gondolom felesleges bemutatkoznom – emelte fel a fejét méltóságteljesen Lillahnn nővére. Úgy állt ott, mint valami túlvilági angyal. Az egész megjelenése gyönyörű volt, még Gwynn szívverése is felgyorsult egy pillanatra. A zöld gomolygásban hófehér bőre mondhatni sziporkázott. Hosszú, szénfekete haja sötét fátyolként omlott a hátára és takarta el kissé márványszerű arcát. Kék szeme tündökölt, mint a sellők pikkelye. Gwynn zavartan kereste a szavakat, és az egyre kínosabb csöndet Ahnn törte meg.
– Hát te mit keresel erre? – Könnyed hangon próbálta nővére jelenlétét enyhíteni.
– Hogy én?! Érted jöttem te sült hal! – csattant fel testvére. Lillahnn egy kis időre mérgesen felfújta az arcát, ám Wyrell legnagyobb meglepetésére nem vágott vissza a húga.
– Miért jöttél ide? Éppen az új barátommal vagyok. Nem értem minek aggódsz. Vele biztonságban érzem magam – Wyrell szeme elkerekedett a döbbenettől, majd hol Gwynnre, hol Lillahnnra pillantott. Gwynn pedig nem tudta mi esett neki jobban, az hogy a lány a bajtársának tartja, vagy pedig az, hogy biztonságban érzi magát mellette.
– Nem érdekel – találta meg újra a szigorú hangját az idősebbik testvér. – Éppen fenyegetett téged, azt pedig nem hagyhatom.
– Ha az előző párbeszédünket fenyegetésnek veszed, akkor az azt jelenti, hogy van titkolnivalód – szólalt meg határozottan a fiú. Wyrell csodálkozva csücsörített, miközben felvonta az egyik szemöldökét és oldalra döntötte a fejét.
– Van benned mersz, ha így közbeszólsz a húgommal folytatott bájcsevejbe, minden elismerésem! – Gwynn egy ideig összehúzott szemöldökkel méregette, és bár Wyrellnek volt egy kis akcentusa, az előző mondatát már túl gyorsan hadarta, amiből a fiú csak annyit értett, hogy közbeszólt egy bájcsevejbe. Megköszörülte a torkát, és igyekezett kikeveredni a kínos helyzetből. Nem akart visszakérdezni, mivel az férfiúi büszkeségét sértette volna.
– Csak tisztázni kívántam egy nagyon súlyos félreértést.
– Mégis milyen félreértést? – tette csípőre a kezét Lillahnn nővére.
– Nos, ezt még Ahnn-nak se mondtam – pillantott a lányra, aki pontosan úgy döntötte oldalra a fejét, mint előzőleg a testvére, amit a fiú roppant szórakoztatónak talált. Aztán hirtelen elkomorodott. – A falusiak fel akarják gyújtani a házatokat.
– Miért? – kérdezte meg hirtelen megrökönyödve Ahnn. Testvére csak komoran hallgatásba merült, majd biccentéssel jelezte, hogy Gwynn folytassa a magyarázatot. A fiú újra megköszörülte a torkát.
– Nem tudom, hogy a nővéred tudja-e, de szörnyű haláleset történt a faluban, ketten meghaltak, de nem a szokványos módon. Kiszívták a lelket belőlük. Továbbá ott van még a furcsa hárpiás eset is, és az, hogy az apámat és engem is megtámadtak a csónakban, ami miatt valószínűleg az öregem haldoklik. Sajnálom, hogy ezt kell mondjam, de mindenki úgy gondolja, ti álltok az események hátterében. És sajnos a falu törvényei már alig óvnak benneteket, most, hogy az apám cselekvésképtelen…
– Wyrell! – kiáltott fel Lillahnn és dühödten a nővérére meredt, mintha csak sejtene valamit. Ebből pedig minden teljesen letisztult Gwynn előtt. 
– Lillahnn, most kérlek, hagyj kettesben a barátoddal.
– De… nem, ezt nem hagyhatom! Nem hagylak vele, mert akkor…
– Ne! Ne kezd, már így is tudja… Ne árts nekünk még többet, Lillahnn! – ezekre a szavakra húgának szeméből könnyek kezdtek csorogni, Gwynn pedig kétségbeesetten nézett a lányra, mert mindig megviselte, ha könnyeket látott az arcán. A mosolyát jobban szerette.
– Jól van… Jól van… - hüppögte a fiatal leány, majd hazafelé indult. – De, ha ártani fogsz neki, megöllek! – nézett még egyszer hátra, arcára gyilkos árnyék vetült.

Gwynn teljesen össze volt zavarodva. Gondolatai jobbra balra cikáztak, és egyre jobban kétségbeesett, mert már ő se volt biztos benne, hogy érti azt, ami a szeme előtt játszódott. Gwynn gyanakodva mérte végig a nála talán öt évvel idősebb lányt.
– Hallgatlak, nagyon úgy tűnik, hogy mondani akarsz nekem valamit, vagy talán tévedek? – fonta keresztbe karjait Wyrell.
– Te, tényleg boszorkány vagy? Javíts ki, ha tévedek! – hangja kimért és hűvös volt, mely még Wyrellt is meglepte.
– Túl okos vagy ahhoz, hogy tovább hazudjak neked. Igen, boszorkány vagyok – nehéz sóhaj szakadt fel belőle, mintha az elmúlt évek sötét titkát bízta volna rá Gwynnre. Kimondta azt, amit oly hosszú ideje takargatott, és amit olyannyira el akart felejteni. – A figyelmeztetésekkel pedig, hogy hagyd békén a húgom, talán kicsit túl messzire mentem. Mindig kicsúszik a kezemből az irányítás.
– Szóval te vagy a felelős Kyle és az apja haláláért, meg az én apám állapotáért – szűrte ki fogai közül mérgesen. Minden, amiért eddig küzdött, minden, amiért kiállt semmivé foszlott az előző kijelentés hallatán. Csúnyán átverve érezte magát. Nem is tudta, hogy magára vagy Lillahnnra legyen-e inkább dühös.
– Úgy van. Mindenért, ami eddig történt. Szóval, most mi lesz? Tudom ám, hogy megígértettél valamit a húgommal. Ha kiderül, hogy hazudott neked, feladsz minket, igazam van? – Gwynn lassan bólintott egyet. – Tehát, most mit fogsz tenni? – nézett keményen a fiú szemébe. Gwynn ettől a kérdéstől rettegett a legjobban.
Mit tegyen? A falu társadalmára veszélyt jelentenek. Ráadásul Lillahnn eltitkolta az igazságot. De ha jobban belegondolt ez teljesen jogos volt a részéről. Talán igaza volt a lánynak abban, hogy túlságosan bízik az emberekben. Törte a fejét. Ha ezek után is, bár nem nagyon akarta, védi az ártatlanságukat, nagy veszély leselkedik a lakosokra. Nem kellett volna olyan felelőtlen ígéretet tetetnie a lánnyal. Hosszú ideig állt ott, gondterhesen.
– Nem fogunk innen elmenni. Bármennyire is fenyegetőzött a kishúgom, ha kell téged is lelkiismeret furdalás nélkül öllek meg – a fiú azonban szinte figyelmen kívül hagyta. – Hé, hozzád beszélek!
– Van egy javaslatom – szólalt meg hosszas hallgatás után Gwynn. Wyrell erre felkacagott.
– Mondd, bár kétlem, hogy bármi érdemlegeset is hallhatnék tőled.
–E felől vitatkoznék. Meglehet, hogy még nem vagyok a legbölcsebb, de igen jók az érveim.
–Az önbizalmadról se feledkezz meg – vágott vissza gúnyosan a lány. Az ifjabb Mentho figyelmen kívül hagyta az epés megjegyzést.
–Arra jutottam, hogy nem adlak fel az atyának. Viszont, - emelte fel a mutatóujját, mielőtt Wyrell szóhoz jutott volna – viszont meg kell állapodnunk valamiben. A hallgatásomért cserébe arra kérlek, ne mutatkozz a faluban, és az erődet sem használhatod. Csak azért öltél, mert bántották a testvéredet. Te is tudod, hogy minden veszély elmúlt, hiszem sem Kyle, sem a barátai nem élnek már, neked köszönhetően.
– Mégis miért tenném meg neked ezt a kifejezetten nagy szívességet? – húzta össze a szemét kételkedve.
– A békéért, mi másért?
– Ezt hogy érted?
– Egyszerű – mosolyodott el sejtelmesen a fiú, és Wyrell ekkor jött rá, hogy kivel áll szemben. – Minden vágyad az, hogy nyugodt életed legyen végre a családoddal, minden fenyegetés nélkül. Még az eddiginél is jobban meghúzhatjátok magatokat, erről én magam gondoskodom.
– A vártnál több eszed van, kisfiú!  kacagott fel Lillahnn nővére. – Veszélyes vagy!
– Kisfiú?! – kerekedett el csodálkozva Gwynn szeme.
– Az vagy hozzám képest! De nem is ez a lényeg. A húgom bizonyára elmondta rólam, hogy mélyvirág vagyok. Engem már nem érdekel, ki mit hisz rólam, csak hagyjanak békén minket. Elhúztad előttem a mézes madzagot, fiú!
–  Gwynn a nevem!
– Nem fogunk mi olyan sűrűn találkozni, hogy a neveden szólítsalak, ezt megígérem. Megleptél, azt elismerem. Boszorkány létemre igen csak megleptél… Csupán el kéne tűnnöm annyira, hogy az emberek elfelejtsenek minket okolni a történtek miatt? Túlságosan felelőtlen voltam. Talán a húgomnak van igaza, hogy akkor kevésbé gyanakodnak ránk, ha néha feltűnünk a faluban. De én inkább annak örülök, ha nincsenek emberek a közelemben. Hajlamos vagyok… megvadulni. Elhozod a békét, milyen nagyvonalú, és talán kissé alacsony árat is kértél tőlem cserébe. Valamit sejtet a háttérben.
– Az, hogy a békét ajánlottam nem csak miattatok van, ne áltasd magad. A falum békéje is a cél. Nem akarok több zavargást, nem akarok több halált, amit te okozol, nem akarok felelőtlen gyújtogatást. Ha a tűzben mondjuk te túlélnéd, és nem kapnánk el, van egy olyan sejtésem, hogy az összes lakost kiíratnád, de lehet, hogy a környező településeket se hagynád békén.
– Egy boszorkány, ha elveszít valakit, addig tombol, míg meg nem ölik – suttogta a lány.
– Ezt úgy mondod, mintha sajnálni kéne benneteket miatta. Gyűlöllek téged, és a fajodat. Ne mondj olyanokat, amik titeket is emberivé tesznek. Nem vagytok emberek. A gyászotok nem tartozik ránk, mégis megannyi életet kioltotok. Pusztán szórakozásból is.
– Milyen nagy lett a szád! Ne tégy úgy, mintha értenéd a fajomat, semmit se tudtok rólunk. És jobb is, ha így marad. Még hogy a gyászunk nem tartozik rátok… Nem is bocsátkozom vitába egy emberrel! Szégyenkezem, de inkább állom az alkum részét. Megegyezem veled, az apám és a húgom érdekében.
–  Ezt örömmel hallom!
–  Ajánlom, hogy álld a szavad, és teszel valamit annak érdekében, hogy az emberek ne háborgassanak minket. Őszintén megleptél, azt hittem, hogy az apád meggyógyítására akarsz rávenni. Nem gondoltam volna, hogy ilyen távlatokban gondolkodsz.
–  Az apám fia vagyok, ő pedig a Vezető. Bennem van az ösztön, hogy a falu érdekét előrébb helyezzem mindennél.
–  Még az apádnál is? Jó kis gyermek vagy neki – horkant fel megvetően a lány.
–  Az apám meg fog gyógyulni. Van itt valaki, aki segíthet rajta.
–  Nem igazán érdekel a sorsa! – rántotta meg a vállát közönyösen Wyrell. – Most, hogy megbeszéltük, én őszinte szavamra és a véremre esküszöm, hogy betartom az alku rám eső részét Gwynn…
–  Mentho. Gwynn Mentho.
–  Betartom az alku rám eső részét, Gwynn Mentho. Ezzel én le is tettem az eskümet. A vérem kötelez – mondta ünnepélyesen, különös kéztartás közepette. Várakozóan a fiúra nézett, aki esetlenül próbált valami épkézláb esküfélét megfogalmazni. Kissé furcsának és erőltetettnek hatott számára az egész, de remélte így a boszorkány is tartja magát az alkuhoz.
–  Én, mint a falu vezetőjének névleges örököse, Gwynn Mentho megfogadom, hogy betartom a szavam.
–  Mire esküszöl fel? – kérdezte szigorúan Wyrell.
–  Mindenképpen szükséges ez? – nyafogott a fiú. Hűvösre járt az idő, már szinte teljesen besötétedett, a zöld köd pedig elkenődött békanyálra emlékeztetett. Szemerkélt a fagyos eső. A lány azonban nem tágított, határozottan bámult a fiúra. Az kelletlenül felsóhajtott. – Megesküszöm a… khm… - gondolatai között kutatott valamilyen frappáns szó után, majd végre kibökte, ami eszébe jutott. – Megesküszöm a látásomra, hogy betartom az alkut – A következő pillanatban valami furcsa érzés tört rá, mely émelygéssé fajult. Úgy érezte, valami a szeme elé kígyózik és rátelepszik, ám a látását semmiben sem akadályozta. Mielőtt bármit kérdezhetett volna, Wyrell megszólalt.
– Ha egy boszorkánnyal kötsz alkut, a vér kötelez. Mind a kettő felajánl valamit, ami fontos számára, és melynek elvesztése súlyos teherként nehezedik rá, melynek tudatában muszáj mind a két félnek betartani a szavát.
– Ez aljas húzás volt... – nyögte halkan, a szemét dörzsölgetve.
– Nem volt az. Csupán minden alkunak megvan a tétje és súlya. Főleg ha egy boszorkánnyal akarod ezt megtenni. Így fest hát, egy boszorkány esküje. Jól jegyezd meg, és légy hálás, amiért ilyen fiatalon megtapasztalod. Még a hasznodra válhat.
– A húgod… Lillahnn, ő is boszorkány ugye? – kérdezte kissé kótyagos fejjel.
– Nem. – A következő pillanatban pedig elnyelte a köd. Gwynn pedig csak meredt a hűlt helyére, mint kobold az üres éléskamrájára. Minden esetre őszintén reménykedett, hogy Avey sikerrel jár. Bár körvonalazódott benne, hogy neki is részt kell vennie a vitában. Fáradtan lerogyott a vizes fűre.
Éjszaka volt, és kissé messzire esett a malom a házaktól. A ködből mindenféle kísérteties sikoltások, túlvilági neszezések és idegen eredetű hangok szűrődtek ki. Túl sokáig volt kint. Mozdulatlanul ült egy helyben, ám valami a közelben recsegve, ropogva és cuppogva megindult. A szíve a torkába ugrott, miközben felpattant és körbenézett. A régi, elhagyatott malom ócska, korhadt kereke lassan, de biztosan nyekeregve rótta a kiszáradt, sártól latyakos folyómedret. A fiú, bár látta, nem lett nyugodtabb a tudattól, hogy egy elhagyatott malomban csak úgy megindult a kerék. Az épületből neszezések szűrődtek ki. Aztán hirtelen csend.
Fény pislákolt fel-le, mely kiszűrődött a malom piciny ablakaiból. A következő pillanatban felgyorsultak az események. Egy árny sikoltva rohant el mellette, a malom felé, nyomában valami hatalmas, szőrös teremtmény loholt acsarogva. Amint Gwynn lepillantott a földre, az véres volt, és nem messze tőle összecsomókásodva, véresen egy gombolyagszerű valami hevert, ami egykoron egy lánynak a haja lehetett, ha valami nem tépi ki a fejéből. Azt se tudta mitévő legyen. Bentről nagyobb zaj szűrődött ki, majd egy utolsó éles sikoltás, majd hirtelen kihunyt a világosság és ismét néma csönd lett.
Zöld lepel bugyolálta be, és hiába erőlködött, nem látott túl élesen. Aztán egyszer csak előtte tornyosult egy sötét, kivehetetlen torz alak, és rá vicsorgott. Teljesen leblokkolt, és  bevillant a gondolataiba, hogy talán ma él utoljára. A ködben is jól látszódtak az éles sötét karmok, melyek felé közeledtek. Valahol a tudat alattijában megszólalt a túlélőösztöne, és gyorsan hátrálni kezdett. Legbelül azt kívánta, bár ne ment volna tönkre az íja. Megcsúszott a füvön. Minden súlyával hanyatt esett, bár nagy szerencséjére a karmok ennek köszönhetően a levegőt markolták meg. Fejét beverte egy mohás kőbe, amitől megfordult körülötte a világ, csengeni kezdett a füle, és hirtelen hányinger tört rá. A sötét teremtmény közeledett felé, hogy újabb, biztos csapást mérjen rá.
A következő pillanatban egy fekete köpönyeges, apró alak termett előtte, és Gwynn kavargó emlékeiben felrémlett, mikor látta őt már ezelőtt. Az ismeretlen szörnyeteg, amint meglátta az idegent, egyszerű farkassá változva, behúzott farokkal elmenekült, ám mielőtt eltűnt volna a horizonton, füstfelhővé változott. A köpönyeges alak fejéről ledobva a csuklyát a fiúhoz sietett.
–  Jól vagy?! – kérdezte remegő hangján, majd kezét óvatosan a fiú sajgó fejére szorította. Szemében könny csillogott.
– Ahnn? – hunyorított a lányra Gwynn. Ő csak szaporán bólogatott. – Te vagy az, aki legutóbb is megmentett a haláltól? – kérdezte csodálkozva, rekedtes hangon.
– Igen, igen, de kérlek, ne beszélj… - suttogta a lány, miközben a köpönyege alatt lévő bőrtáskában kutatott valami után. Másik kezét a fiú fején hagyta, és egy kicsit megnyugodott, mert, bár nőtt ott egy óriási pukli, nem hasadt fel a bőr és nem vérzett a feje. Nagy szerencséje volt. Gwynn csak csodálkozva nézett a lányra, és meg szerette volna kérdezni, eddig miért nem mutatta be neki a mellette gubbasztó ikertestvérét, bár az utóbbit igen csak homályosan látta. A józanabbik része kezdte kapizsgálni, hogy lehet némi agyrázkódása. Lillahnn a következő pillanatban elővett egy keskeny, barna színű fiolát, miközben a nyakában lógó medál különös módon csillogott.
– Idd meg ezt! – utasította a lány. Gwynn gyanakodva méregette a fiolát. Bár kissé zavaros volt a feje, csak nem kellett volna elfogadni egy különös italt. Megszólalni már nem volt ereje,és egyre inkább hullámzott előtte a világ. Ahnn belátta, hogy már szinte magatehetetlen a barátja, így lecsavarta a fiola kupakját, és belecsöpögtette az egész tartalmát a fiú szájába. A lány hálálkodva gondolt édesapjára, aki annakidején vészhelyzetre még elkészítette ezt a különleges folyadékot. A mostani környezet nem tette lehetővé ennek az italnak a kikeverését. Pár perc elmúltával magához tért Gwynn és lassan felült. Maga előtt már csak egy Ahnnt látott térdepelve.
– Köszönöm – dörzsölte meg a fejét. – Miféle gyógyszer volt ez? – pillantott az üres fiolára.
– Nem gyógyszer. Apám alkimista volt, mielőtt ide kerültünk. Még ő csinálta, amikor az otthonunkban éltünk. Ez volt belőle az utolsó. Nem tudom mit kezdtem volna nélküle – sóhajtott fel.
– Elárulnád, ha esetleg tudod… mi volt ez az előbb? – nézett szét és megnyugodva konstatálta, hogy a malom a régi állapotában álldogál csendesen a helyén.
– Időhurok. Ezen a helyen, mint ahogy te is mondtad, gyilkosság volt. Újraélted, de te is szereplőjévé válsz. Az Időhurok visszavisz a múltba, csapdába ejt és megölhet. Azoknál a helyeknél jön létre az Időhurok, ahol szörnyű tragédia történt. Mindezek ellenére roppant hasznos is tud lenni egy ilyen hurok. Ha kiszabadulsz belőle, magaddal hozhatod amit ott megtalálsz.
– Mégis mit lehetne onnan kihozni? Kincseket? – törte a fejét Gwynn.
– Életet – nézett mélyen a szemébe a lány. Egy pillanatra elvesztek egymás tekintetében. Gwynn ebben a percben azt gondolta még azt sem bánná, ha a lány tényleg boszorkány lenne.
– Hogy jutottál be oda? – kérdezte Ahnn-t. Ő a két kezébe vette a nyakában csüngő láncot és megmutatta. Az ezüstös láncon egy vízcsepp alakjához hasonlatos fiola lógott, melyben kékes folyadék volt, amiben haloványan örvénylett egy világosabb kék színű folyadék spirál alakban. A medált a lánchoz ezüstös, szőlőkacshoz hasonló indák erősítették. Ahnn lassan kezdett bele a magyarázatba, látszott hogy valami miatt nehezére esik róla beszélni.
–  Ez a medál képes felülírni a mágia törvényeit. Boszorkányvér van benne. Ha rajtam van, akkor tudok közlekedni az Időhurkokban, és egyéb dimenziókban. A boszorkányok… Erre születtek. Járják az időt és a teret. Ebben a fiolában egy különleges boszorkánynak van a vére. Egy Lámiának.
– Jó sok mindent tudsz a mágiáról – tápászkodott fel nehezen a fiú, majd kezét nyújtotta a lány felé. Miközben ő is felállt válaszolt.
– Az apámnak és a nővéremnek köszönhetően – hadarta gyorsan, ám úgy tűnt nem vette észre a gyors válaszát Gwynn. Nagyon sötét volt, már amennyire sötét lehetett a zöld ködtől. Lillahnn egy ideig nézegette a kezében a nyakláncot, majd meghozta végső döntését.
– Neked adom! – nyújtotta át elpirult arccal a fiúnak.
– Ezt nem fogadhatom el, nagyon értékes, biztos sokat jelent neked – ellenkezett.
– De! Kérlek! El kell fogadnod – nézett rá nagy zöld szemekkel. Gwynn megértette és zavartan elfogadta. Lillahnn pedig nagyon boldog lett tőle. Miután a nyakába akasztotta a láncot, a különös érzés, mely az alku után a szemére telepedett teljesen eltűnt. A fiú remélte, hogy a lány nővére erről nem szerez tudomást.
– Ahnn, megegyeztem a nővéreddel – a lány szólt volna, de aztán becsukta a száját. – Tudom, Ahnn, tudom, hogy boszorkány a testvéred. Alkut kötöttünk – a lány erre elsápadt, úgy tűnt pontosan tudja milyen alkuról volt szó, de Gwynn gyorsan folytatta. – A békéért cserébe, amit majd megteremtek a faluban, ő is felhagy a gyilkolással. Csakis a te érdekedben.
– Békét teremtesz?
– Igen. Beszélek az Öregekkel, hogy hagyjanak békén titeket. Nem biztos, hogy az apám embere elboldogul velük.
–  Köszönöm – pillantott rá hálásan a lány. Még magának is nehezére esett bevallani, de Gwynn pusztán azt akarta mélyen, legbelül, hogy Lillahnn-t végre békén hagyják. A lány kotorászni kezdett a táskájában, majd előhúzott valamit. Pontosabban valamiket.
–  Ahnn, ezek… - kereste a szavakat Gwynn, de nem találta őket. Elvette az elé tartott tegezt, amiben 20 nyílvessző pihent, melyek végén hárpiatollak voltak. Az elé tartott íjtól elállt a lélegzete. Maga az íj vörös vértölgyből készült. A legtökéletesebb fa. Az ideget pedig még Gwynn sem tudta miből készülhetett.
–  Ahnn, ezeket, mégis mikor… miért? – nézett rá teljesen döbbenten.
–  Nagyon sokat köszönhetek neked, Gwynn – nézett rá csillogó szemekkel a lány. – Megadtad a szabadságomat. Megmutattad a világodat. Megmentettél attól, hogy mélyvirággá válljak. És hittél bennem, hogy nem vagyok boszorkány. Meg akartam neked köszönni. Apám segített az elkészítésében. Harcos volt. Az ő régi íjáról való a vértölgy. Már úgysem fogja többé használni. A nyílvesszőket én készítettem. Remélem, hogy tetszenek neked.
–  Ahnn, ezek sokkal szebbek, mint amit az öcsém készített nekem. Nem tudom, hogy háláljam meg…
–  Már megtetted, azzal, hogy bízol bennem – mosolygott rá Lillahnn. Gyönyörű mosoly volt. A fiú pedig gondolkodás nélkül előre lépett és szorosan megölelte a lányt. Hosszan álldogálás után Ahnn kibontakozott az ölelésből, és pironkodva megszólalt.
–  Mennem kell, a végén megint utánam jön a nővérem. Nem kell félned a sötétben. A nyaklánc… A boszorkányvért messziről megérzik. Nem fog bántani senki éjszaka.
– Holnap! – kiáltott a távolodó lány felé Gwynn. – Holnap is várlak itt!
– Jönni fogok! – integetett vissza Lillahnn, majd a szokásos úton elindult haza. A fiú a ruhája mögé rejtette a láncot. Bőre érezte a boszorkányvér különös melegét. Hazafelé vette az irányt, és bár még az éjszaka közepén lehetett, nem érzett félelmet a sötétben. A falu kifejezetten baljósnak hatott, és éppen a házuk kapujához ért, amikor apró, mozgó fénypontokat vett észre a határ felé vonulni.
Gondolkodás nélkül rohant a fénypontok felé, és amint egyre közeledett, dühödt falusiak fáklyásmenetét látta maga előtt, amint Mortimer háza felé meneteltek, és hangosan kiabáltak a lakosok.
– Halál a boszorkányokra! 

2 megjegyzés:

  1. Szia!

    Naná, hogy egyből ezt is elolvastam! :D
    Nagyon sok minden történt ebben a fejezetben, csak kapkodtam a fejem, hogy ne kavarodjak bele, ne maradjak le semmiről. :D Az alku elég merész húzás volt. Gwynn részéről egyértelmű, hogy miért, viszont a boszorkány részéről is, histen "csupán egy kisfiú" szavára adni elég merész. Igaz, hogy talpraesett, de az egész feldühödött falut lecsillapítani nem kis feladat. Én nagyon szurkolok neki! :D
    Óhatatlanul is összekapcsolom a fejemben már ezt a történetet a világépítős novellával. Mennyiben kapcsolódik ehhez? Vagy ez még titok? :D Nagyon kíváncsi vagyok, mi lesz! Izgatottan várom a folytatást. :P

    Henna

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hali! :)
      Elég vagány egy srác, engen is meglep néha. :D Az, hogy hogy sikerül csillapítani a falut, igen nagy meglepetés lesz. :D
      Nem titok, hogy kapcsolódik hozzá, azért írom, hogy én se veszítsem el a fonalat. XD
      Igyekszem hamar hozni, még ebben a hónapban a kövi részt! XD

      Szép estét!
      Moro

      Törlés