2017. augusztus 26., szombat

Előhang


Alkalomadtán hallani még a sikolyukat. Meg a tűz ropogását. A szél a hátán hordja az égő hús füstös, keserű szagát. A horizonton pattognak a szikrák az ég felé, miközben az alkony véressé varázsol mindent. A faluban megrakott máglya körül az emberek őrült örömtáncot lejtenek, miközben körbejár a férfiak és a nők között a friss sör. Arcukat eltorzítja a vigyor és a káröröm vegyes keveréke, és nem lesznek másabbak, mint azok a teremtmények, akiket félnek. Közben kézről kézre jár körbe markukban a szennyezett ruhadarab, melyet a testéről tépnek le, hogy aztán szégyenkezve megtapogassák, majd az áldozatuk szétzilált ruháját is a lángok közzé dobják, miközben a máglyarakás felé köpködnek. Ezekben a pillanatokban senki sem figyel rájuk és az égő testükre, nem hallják őket. Messziről is csak alig vehető észre a szájmozgásuk. A szemfülesebb falusiak ezt csupán hiába való kántálásnak, ostoba szabadulási kísérletnek veszik. Csak nevetnek. Nevetnek azon, ki rontást hozott az állataikra és a földekre. Nevetnek a haldoklón, aki kegyetlen módon gyilkolta meg szeretteiket és lopta el boldogságukat. Ahogy hanyatlik lefelé a nap, úgy enyészik fel a máglyán égő teste. De ahogy a hold felkel, és ezüstös takaróba burkolja be a tájat, ismét félelem tölti el a szíveket. Lassan feloszlik a részeges tömeg és támolyogva indulnak haza. Behúzódnak a szenteltvízzel, a hagymával és a kereszttel védett otthonaikba. Imákat mondanak az újszülötteiknek, és ártatlan gyermekeiknek. Végül rettegve hajtják álomra fejüket, majd átadják az éjszakát valami másnak. A kialudt máglyán megmaradt hamut és rongydarabokat szerteszét hordja a szél. Az éj beköszönt és eljön a sötétség birodalma, melynek szülöttei emberi vérre éheznek. 
Nem is olyan messze a falutól, egy menekülő árny suhan keresztül a köd lepte erdőn, ahova a holdfény nem ér el. Az erdő fekete, göcsörtös fái is ellenségként merednek a lovon ülő férfira. A talaj felől kísérteties füst szál fel, miközben méregzöld derengés nehezíti még jobban a látását. Egyre gyorsabban hajtja hátasát, miközben védelmezően magasodik az ölében kucorgó gyermekei fölé. Üldözőik acsargó hangja egyre közelebbről hallatszik. Magában reménykedik, hogy lova ne botoljon meg a bütykös, földből előmeredező vastag gyökerekben, és nem ugrik rájuk másik ellenség. Felhagy azzal a kísérletével, hogy megpróbál kitalálni a rengetegből, minden bizalmát lovába fekteti, hogy az ösztöneire hallgatva kivezesse őket onnan. A rekedtes, madár vijjogásához hasonló acsargás egyre közeledik. Hirtelen egy kivehetetlen árny ráveti magát a férfi bal lábára, majd a kampós karmokban végződő kezét a combjába és a vádlijába mélyeszti. Ő fogcsikorgatva igyekszik megmaradni a nyeregben, mert tudja, ha lezuhan, gyermekeit is magával rántja az üldözők karmai közzé. Minden erejét összeszedve jobb kezével szorosan átöleli lányait miközben továbbra is kapaszkodik bal kezével a kantárszárba és lovának csapzott sörényébe. Jobb lábát görcsösen egyre inkább a kengyelbe nyomja, hogy tartsa az egyensúlyát. Idősebb lánya eközben sietve belenyúl apja sötét kabátjának mély zsebébe. Hamarosan elővesz egy püspöklila folyadékot tartalmazó gömb alakú üvegcsét. Apjával mély levegőt szippantva visszatartja a lélegzetét, miközben szabad kezével befogja húga orrát és száját. Fogai közzé emeli az üvegcsét és leharapja a kemény kupakot. A férfi a kantárt tartó kezével megragadja az üveget és ugyan azzal a lendülettel a lábába kapaszkodó lényre önti. Éles sikoly hagyja el a teremtmény száját, miközben a méreg beivódik szervezetébe. Már kezdi érezni, hogy a lábát marcangoló üldözője csupán élettelen testként kapaszkodik belé.
– Apa – szólal meg egy idő után idősebbik lánya. – Legközelebb bekenem a lábad ilyen esetekre a saját készítésű robbanócukros krémemmel.
– Akkor ne lepődj meg, ha lábam tőle pattogó hangokat fog kiadni, aztán durr, eltűnik! – feleli mosolyogva az apja. 
– Jaj, apa! – sóhajt fel lánya, de nem tudja leplezni mosolyát. Eközben lassan kiérnek az erdőből, és egy általuk sosem látott vidék tárul szemeik elé. 
A holdfény táncot lejt az ezer tóval borított földön. A keskeny út mohákkal benőtt vonala kígyózik a tavakkal borított tájon, bele a végtelenségbe. A halovány, zöld köd a tavak felszínén pihen meg. Üldözőik hangja elhal mögöttük, lassabb ütemben haladnak tovább. Rövid idő elteltével a férfin erős fájdalom lesz úrrá, arcán izzadtságcseppek sorakoznak. Ereje egyre inkább elhagyja, és minden igyekezete ellenére csúszni kezd a nyeregből. Elhomályosuló látása előtt a messzeségben, a végtelennek tűnő úton feldereng valami kapuhoz hasonlatos építmény. Lovát vágtára ösztökélve megindul célja felé, ám ereje végleg elhagyja, és nehéz zsákként lezuhan a hátasáról, a már alvó gyermekeivel együtt. Miután földet értek, kisebbik lánya hangos zokogásba kezd a hirtelen esésétől és a meglepettségtől. Idősebbik gyermeke felkapja ölébe a kislányt, miközben apja felé siet. Messzebb lovuk lassítani kezd, miután érzi, hogy lovasai eltűntek, és visszafordul feléjük. A férfi ekkorra már önkívületi állapodba kerül, és csak markolja a hasáig felhúzott lábát. Nyaka vörösödni kezd és az erek vészesen dagadnak rajta. A lánya földre teszi a síró kishúgát, majd minden igyekezete ellenére sem tudja leszedni apja bal lábán csüngő tetemet. A férfi kezei eleresztik a lábát, mely élettelenül a földre zuhan. Mikor lánya észreveszi, hogy természetellenesen feszül a nadrág szára, felhasítja, ahol csak tudja. Szörnyű látvány tárul szeme elé. A kampós karmok a combba és a vádliba tövig mélyednek, és a sebből püspöklilás színű, gennyes folyadék szivárog. Az erős méreg beleitta magát a sebbe, mely kezdte elrohasztani a szöveteket. 
- Vigyázz rá! – utasítja testvérét, aki továbbra is sír miközben bólogat, majd a nyeregtáskához siet, amiből egy vastag kötelet vesz elő. Gyorsan párszor körbetekeri a comb legfelső, ép részén, és az egyik végét húgának kezébe adja, miközben a másik végét ő szorongatja. 
- Húzd, amilyen erősen csak tudod, el kell szorítanunk! – szól oda testvérének, aki könnyekkel keresztezett arccal, hangos hüppögések kíséretében hátrál, és húzza, feszíti, amennyire csak tőle telik. Eközben ő is meghúzza a kötelet, egyre szorosabban, miközben szabad kezével ellent tart a lábnak. Amikor kellőképpen sikerül elszorítani apjuk végtagját, elkéri a kötél másik felét és erős görcsre köti. 
- Most mi lesz, apa meg fog halni? – kérdezgeti sírós hangon a nővérét, aki mindkét kezét a férfi gennyes, több helyen véres lábára helyezi.
- Nem, nem fog. Nem hagyjuk neki. De jól jegyezd meg, amit most mondok! Erről, amit most fogsz látni, soha, senkinek sem beszélhetsz! Új életet kezdünk, ezt pedig nem szabad megtudniuk. El kell felejteni, hogy kik voltunk, mert muszáj élnünk! Világos? Érted, amit mondok?
- Igen, értem – hangzik remegő hangon a felelet. Nővére keze körül fekete hamudarabok szállnak fel, majd a lány karjai a könyökéig elfeketednek, körmei hosszú fekete karmokká nőnek. Apjuk lába először egyre csak fakulni kezd, majd szürkévé válik. Először a lábfején jelennek meg a mély, barázdált bevágások. A repedések vonalának menete vörösen izzik, miközben lassan porladni kezd a lábfeje, majd azt követően a sípcsontja, a kampós karmú lény a combbal és a vádlival együtt. Végül csak egy csonk marad meg a kötél fölött. A nagyobbik lány szeme könnyes lesz, és egyre csak bámulja az elkötözött csonkot. Apja eközben lassan visszanyeri eszméletét és óvatosan felül. Meglepődbe veszi tudomásul, hogy él, és nem érzi a fájdalmat a lábában. Aztán még jobban meglepődik, mert nem érez semmit, még a lábát sem. Észreveszi a csonkot, és ránéz szipogó lányaira. 
- Sose tudtam gyógyítani – szól az idősebb remegő hangon. – Csak így tudtam segíteni.
- Ó, lányom, hát kicsit túlzásba vitted ezt a robbanócukros krémet, nem igaz? – bökte vállon gyermekét, halvány hahotázás közben. Mivel lánya csak még hevesebb sírásba kezdett, valamint a kisebbik is csatlakozott hozzá, magához szorította őket. – Megmentettétek az életem. Nincs mit megbánnotok. És, ha csak egy lábam van? Mi van akkor? Az élet fontosabb egy lábnál, vagy bármilyen elvesztett végtagnál. Minden rendben. 
- Mit mondunk, ha kérdezik? 
- Azt, hogy balesetben elvesztettem. 
- De ha kérdezik, hogy jutottál ilyen messzire fél lábbal? Meg, hogy hol van a mankód? – teszia fel a további lehetséges kérdéseket a lánya. 
- Majd kitalálunk egy történetet. Most pedig, segítsetek vissza a lóra. Megtanítottad neki, hogy lefeküdjön eléd, ha fel akarsz rá szállni, nem igaz? – A lánya bólint, majd a lovukhoz sétál. Kétszer megpaskolja az oldalát, mire az állat engedelmesen térdre ereszkedik. A férfit felsegítik a hátára, majd ők is nyeregbe szállnak. 
- Hopp, hopp hopp! – paskolta meg ismét kétszer a lány a ló nyakát, mire felállt a földről.
Útra kelnek az éjszakában. Lassan belevesznek a zöld ködbe és továbblépnek a jövőjük felé.

0 itt hagyott dal:

Megjegyzés küldése